Elkezdtem számolni őket, de kétszáznál abbahagytam. A távolabbról, jobbról és balról érkező hangok alapján talán ezernél is több fekete madár lehetett a levegőben, és a húzás már korábban, érkezésem előtt megindult. Harkály kezdett dobolni, de percekig tartott, mire megtaláltam egy magas fa koronájában lévő száraz ágcsonkon. Összekuporodva ült, és szabályos időközönként küldte a valóban dobpergésre emlékeztető hangsorokat a kopasz fák közé. Nem sokkal később jóval távolabb egy másik harkály is dobolni kezdett, mire az én madaram nyomban sűrűbben verdeste csőrével a csonkot maga előtt. Pergő üzenetei ettől kezdve a láthatatlan riválisnak szóltak. A kis tavacska közelében néhány sűrű bokor húzódik, egyikükben vörösbegy kezdett énekelni. Gyöngyöző, hol elhalkuló, majd ismét felerősödő strófái a még oly távoli tavaszt idézték. A nálunk telelő, többnyire északabbról érkező vörösbegyek kedves szokása, hogy enyhe téli napokon megszólalnak, énekelnek. A madár egy idő után elhallgatott, majd váratlanul megjelent, és a bokor szélső ágáról a tavacska körül húzódó sétányra szállt. Bókolt egyet, aztán ugrálni kezdett, közben itt is, ott is felcsípett valamit. Csak amikor egy gyerekkocsit toltak arra, suhant vissza halk „cik-cik” hangokkal a bokrok közé. Lehet, hogy erre a hangra figyelt fel egy fekete rigó, mert hangosan riasztani kezdett. Később egy másik, koromfekete, sárga csőrű hím, a szálloda egyik kiszögellésére szállt. Úgy ült ott, mint aki énekelni készül, de aztán, anélkül, hogy megszólalt volna, elrepült. Karácsony előtt valaki felhívott telefonon, és örömmel újságolta, hogy kertjében, valahol a Sas-hegy oldalában, esténként hangosan flótáznak a fekete rigók. Néhány nappal korábban, szintén sötétedés után, szemerkélő esőben én is hallottam egy hímet a Kálvin tér közelében. A szokatlanul enyhe december a február végét idézte, és megtévesztette a rigókat.
A nap már rég eltűnt, elindultam a Margit híd felé. Valahol egy későre maradt szarka csörgött álmosan egy sort, de nyomban utána el is hallgatott. Suhogó szárnyakkal tőkés récék húztak át felettem, de csak fekete árnyukat láttam, amint eltűntek a Duna irányában. A sziget közepe felé jártam, amikor megszólalt a macskabagoly. Már vártam, tulajdonképpen ezért is jöttem, különös hangulata van a sötét estében felhangzó, huhogó, kacagó, kicsit mindig gunyorosnak tűnő bagolykiáltásnak. Évek óta költ talán ugyanaz a pár a szigeten, és legalább egyszer minden télen meghallgatom őket. A madár nemrég ébredt, éhes lehetett, mert amikor cincogni kezdtem, nyomban közelebb jött. Nesztelenül szállt át az egyik útszéli lámpa sárgán hunyorgó fénykörén, aztán valószínűleg leült valahol. Nem láthattam, csak elképzeltem, amint fejét forgatva fülel, keresi a vacsorának – vagy neki inkább reggelinek – valót. Újra cincogtam, de többé már nem láttam. Gyanút fogott és elrepülhetett, mert néhány perc múlva jóval távolabbról hallottam huhogó kiáltását. Ezután már hiába cincogtam, többé nem hagyta rászedni magát.
