James Lavelle atyát (Brendan Gleeson) egy gyónás alkalmával megfenyegeti valaki, hogy egy hét múlva meg fogja ölni. Miért? Mert semmi vétke nincs. A gyilkosságra készülő férfit még gyerekkorában molesztálta egy pap, és mivel a tettesen már nem tud bosszút állni, úgy gondolja, egy ártatlan halála megfelelő elégtétel lesz. Ráadásul erre biztosan az egész világ fel fog figyelni.
Lavelle atya azon kívül, hogy tájékoztatja a püspökét minderről, a következő napokban is csak azt teszi, amit mindig. Igyekszik mindenkire figyelni, bár kisvárosi papként nyájához nem sokan tartoznak. Az egy hét során azonban valahogy érzékenyebb lesz a gondjaikra. John Michael McDonagh – Martin McDonagh rendező testvére –, akinek a nevét a nálunk is bemutatott A Guardista (The Guard) című film rendezőjeként ismerhettük meg, most a testvérpár eddigi filmjeitől eltérően az itt-ott fellelhető (fekete) humor mellett inkább a (mikro)társadalmi drámára helyezte a hangsúlyt. Lavelle atya hívei jól megfogható karakterek, mindenkinek van valami jellemzője: akad köztük olyan, akit csak a testi vágyai hajtanak, de megtalálható itt a cinikus orvos, a rezignált, mindennel tisztában lévő öreg író és az élettől és a gazdagságtól megcsömörlött üzletember is. Az egész ír társadalom, kicsiben. McDonagh kora Írországának állapotát – vallási és lelki értelemben – nem látja túl rózsásnak. A hit gesztusait már csak a szokás uralja. Itt a pap sem tehet mást, mint hogy igyekszik megszólítható lenni.
Lavelle atya személyében sem olyasvalakivel találkozunk, akinek az útja fiatalkorától egyenesen vezetett a papi pálya felé. Van egy lánya, felesége is volt, az ő halála után lett belőle pap. McDonagh látásmódját jól jellemzi, hogy Lavelle atya hitéről nem sokat tudunk meg, annál inkább az emberekhez fűződő viszonyáról és belső küzdelmeiről. Hasonlóan a többiekhez ő sem az istenkérdés megoldását keresi, sokkal inkább magával szeretne tisztában lenni. A papi hivatás is egyfajta menekülés volt számára, amit lánya a film legszebb jelenetében szemére is vet.
A cím talán azt sugallja, hogy egy modern szenvedéstörténettel találkozunk majd. Ez azonban csak részben igaz. Lavelle atya nem éli meg mindazt, amivel Jézus Krisztusnak szembesülnie kellett: nem kell eljutnia a rajongásig fokozódó szeretettől a megvetettségig. A maga módján azonban valahogy mindig igyekszik – ahogyan Jézus is tette – gyógyulást (elsősorban lelki értelemben) vinni oda, ahova elmegy. Depressziós lányával is sikerül tisztáznia a múltat, a gazdag üzletembert is elindítja egy jobb irányba, ám a legtöbben – úgy tűnik – erőfeszítései ellenére maradni fognak ott, ahol éppen tartanak.
McDonagh filmjében Lavelle atya nem hős és nem is szent. Mintha olyan korban élnénk, ahol bár mindkettőre nagy szükség lenne, ha valakiben meglátják ennek akár a csíráját is, azonnal elfojtják. A film láttán mégis eszünkbe jutnak a jól ismert sorok: „Mint a juh, amelyet leölni visznek, vagy amint a bárány elnémul nyírója előtt, ő sem nyitotta ki a száját” (Iz 53,7).
