Az igazságosság és az irgalmasság kérdésköre a teológia valamennyi ágát érinti. A szentírástudomány Mózes öt könyvének (Pentateuchus) keletkezéstörténetét vizsgálva arra jutott, hogy abban elsősorban a babiloni fogság vallási tapasztalata jelenik meg. A választott nép elhurcolása azt a kérdést is felvetette, hogy vajon Isten büntetése végérvényes-e, van-e Izrael népének jövője? A nem papi szövegek a szövetséget helyezik előtérbe, mely nem az irgalomra, hanem az igazságosságra összpontosít: ha megtartják a Törvényt, akkor Isten is beváltja ígéreteit, ám ha nem, akkor annak következményei lesznek. A deuteronomista szövegek szerint Isten kiválasztotta Izraelt, ezért a nép engedelmességgel tartozik neki. Az idegen inváziók mögött Izrael népének engedetlensége áll. A papi szövegek a babiloni fogság után keletkeztek, középpontjukban a jeruzsálemi kultusz áll, mely szerint Isten jelen van népe körében. Ábrahám kiválasztása Isten irgalmas kegyelmi tette, ennek folytatása az is, hogy Izrael népe megmaradt. A szövetség a papi szövegekben háttérbe szorul, a kiválasztás végérvényessége kerül az előtérbe, melynek forrása Isten irgalma. Az a gondolat is megjelenik itt, hogy az Istennel szembeni engedetlenség nem Izrael sajátossága, hanem egy olyan emberi tulajdonság, amely Isten irgalmára szorul. A Pentateuchus végső formájában arra mutat rá, hogy a szövetség kötelező ereje megmaradt, de Isten – büntető igazságossága mellett – mindig megirgalmazhat népének.
Ámosz az igazságosságra, míg Ozeás próféta az irgalmasságra helyezi a hangsúlyt. Ámosznál az ítélet elkerülhetetlen: „Halljátok az ítéletet, amelyet az Úr kimondott rátok, Izrael fiai, azokra a nemzetségekre, amelyeket felhoztam Egyiptom földjéről. A föld nemzetségei közül nem ismertem mást, csak titeket; ezért megtorlom rajtatok minden gonoszságotokat” (Ám 3,1–2). Ozeásnál is találunk utalást erre, hiszen gyermekeit Nincs irgalomnak és Nem népemnek nevezi el. Szerinte ugyanakkor az ítélet nem lehet Isten utolsó tette: „Meggyógyítom hűtlenségüket, s szívemből szeretni fogom őket, elfordul tőlük haragom” (Oz 14,5). Az ítélet (mispat) és az igazságosság (cedaka) mellé odakerül az irgalom (heszed) is. Az ember részéről a heszed alapja Isten ismerete, míg Isten heszede szeretetével hozható összefüggésbe. A heszed görög fordításában a kharisz Isten ki nem érdemelt jóságára utal. Ozeás prófétánál a szövetség alapja Isten irgalma.
Máté evangéliumában az az igazságos ember, aki Isten akaratát megteszi. A hegyi beszédben az igazságosság és az irgalmasság az emberrel szemben támasztott követelmény. Ha valaki nem teljesíti a mennyei Atya akaratát, azt elvetheti Isten, mint a „kiszáradt fát”. A szívtelen szolgáról (Mt 18,23–35), a házát sziklára építő emberről (Mt 7,24–27) szóló példabeszédekben is azt találjuk, hogy mindenkinek meg kell tennie a magáét üdvössége érdekében. A „boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak” (Mt 5,7) mondás arra utal, hogy az isteni és az emberi magatartás összefügg. Isten irgalma megelőzi az emberét, ám arra az embernek is válaszolnia kell. A végítéletnél Isten irgalmára csak az számíthat, aki maga is igazságos volt a másik emberrel.
A Rómaiakhoz írt levélben az ember igazzá válása – megigazulása – mellett a közösség igazzá válása is előkerül. Isten igazságosságának alapja igaz volta, mely igazmondással (alétheia) társul. Pál ebben a levélben Isten kiválasztó irgalmát veszi védelmébe, melynek alapja Isten tekintélye. Az a textus, hogy „azon könyörülök, akin könyörülök, annak irgalmazok, akinek irgalmazok” nem Isten személyválogató hatalmát jelenti. Ez a „vagyok, aki vagyok” folytatásaként értve arra utal, hogy az irgalmasság Isten intenzív jelenvalóságának jele. Pál a Kivonulás könyvének azt a részét említi példaként, amikor Isten a bálványimádás ellenére megirgalmazott a népnek. A bálványimádás ugyanakkor ettől továbbra is az Isten iránti hűtlenség jele maradt, vagyis a bálványimádók tettének a jövőben is következménye lesz.
Az első három század egyházatyái Szentírás-értelmezésükben Isten és a felebaráti szeretet összefüggésében tárgyalták az irgalmasság és az igazságosság kérdését. Az ember nem válhat önmagától igazzá Isten előtt, csak Isten irgalmasságának köszönheti üdvösségét. Ehhez szükséges a keresztség, a bűnbánat, az alázat és a tiszta szív. Az egyház irgalmassága abban áll, hogy Krisztushoz vezeti a bűntől megsebzett emberiséget.
Nazianzoszi Szent Gergely a szegények iránti szeretetről mondott homíliájában azt írja, hogy jobban semmi mással nem lehet Istent tisztelni, mint az irgalmassággal. A megtestesülés is Isten irgalmasságából történt. Az ember feladata, hogy közvetítse felebarátja felé Isten irgalmasságát.
Az igazságosság és az irgalmasság minden korban a teológiai reflexió homlokterében állt. Aquinói Szent Tamás szerint Isten irgalmassága sokkal inkább jellemzője, mint a büntetés, sőt, ez mindenhatóságának a jele. A modern gondolkodók közül Johann Baptist Metz úgy látja, hogy e két fogalom a világban tapasztalható szenvedéssel hozható összefüggésbe. A compassio (együttérzés) kifejezést összekapcsolja a szenvedő másikra való cselekvő emlékezéssel (memoria passionis). Istenről úgy kell beszélnünk, hogy érzékenyek vagyunk a szenvedőre. Ez nem szentimentalizmus, nem jelent szenvelgést vagy szenvedéskultuszt. Metz az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédet emeli ki, melyben a szenvedő idegen jelenik meg. Számára a szenvedés nem a bűn következménye – mint Szent Ágostonnál –, hanem az a bűn, amikor az ember nem hajlandó foglalkozni a másik szenvedésével. A compassio nem elméleti felvetés, felhívást intéz az emberhez és cselekvésre ösztönöz.
Máté evangéliumában olvashatunk a testvér figyelmeztetéséről (Mt 18,15–18). A correctio fraterna az igazságosság gyakorlati alkalmazásához tartozik, azt láthatjuk itt, hogy a keresztény közösség a felmerült ellentéteket hogyan kezelte. A tanítóhivatal feladata minden korban a hit tisztaságának megőrzése volt. Évszázadokig a világi hatalom is fontosnak tartotta, hogy egy vallási eretnekség ne terjedjen el, így jöhetett létre az inkvizíció. A „hallgattassék meg a másik fél” elvét ugyanakkor sokszor mellőzték. Ma már egy-egy teológiai nézet vagy mű elítélését komoly vizsgálat előzi meg, melybe bevonják az adott teológust is.
A gyónás az irgalmasság szentsége, mely az Atya irgalmasságát jeleníti meg az egyházban. A bűnbánat szentsége elnevezés azt emeli ki, hogy az embernek mit kell tennie az Istennel való kiengesztelődéshez, míg a bűnbocsánat szentsége azt jelzi, hogy mindez Isten megbocsátó akaratán nyugszik. A gyónásban megtapasztalhatjuk Isten szeretetét, mely erősebb, mint a bűn. Ebben a szentségben személyes módon, „kézzelfoghatóan” mutatkozik meg az isteni irgalmasság. A pap személye magát az irgalmas Jézus Krisztust teszi jelenvalóvá a gyóntatószékben.
Isten igazságos, vagyis azt akarja, hogy a jó elnyerje jutalmát, a rossz pedig elnyerje büntetését. A kiengesztelődés szentségéhez tehát az igazságosság is hozzátartozik, ezért van szükség elégtételre. Az embernek törekednie kell arra, hogy helyrehozza azt a rosszat, amit tett. Isten csak úgy bocsát meg, úgy engedi el a bűnt (irgalmasság), ha azt megelőzte az ember részéről a bánat (igazságosság). Az elégtételnek természetesen arányosnak kell lennie az elkövetett bűnnel. Manapság inkább töredékes és szimbolikus jellegű, de valamikor akár egy egész életre is szólhatott. Isten irgalmas és eltörli a bűnt, ám igazságos is, vagyis a következményeket az embernek viselnie kell.
