A hasonlóságokkal kezdve azt láthatjuk, hogy mindkettő a II. világháború idején játszódik. Alapjuk valós történelmi esemény – az 1944-es varsói felkelés, illetve a németek által megszállt Lvov viszontagságai. A rendezők igyekeznek koruk követelményeinek megfelelően érzékeltetni a háború atmoszféráját. Ez sikerül is nekik.
Wajda filmje két részre osztható. Az első olyan, mint egy szokásos háborús film, melyből megismerjük a Honi Hadsereg egy csoportjának mindennapjait. Ez esetben az hoz alapvető változást, amikor – menekülve az őket bekerítő németek elől – kénytelenek leereszkedni a csatornába.
Holland még inkább ragaszkodott a valós eseményekhez, amikor filmre vitte Leopold Socha és az általa megmentett zsidók történetét. A lengyel csatornatisztító több mint egy évig rejtegetett a gettóból megszökött néhány férfit, nőt és gyereket, és gondoskodott róluk.
A két lengyel rendező azonban túl is lépett azon, hogy kizárólag a történeti valóság miatt legyen filmjük színtere a csatorna. A lenti élet ugyanis gyökeresen eltér a fentitől. Nincs levegő, mindenütt szenny és bűz, ami hosszabb távon elviselhetetlen az ember számára. Itt – mint minden más megpróbáltatásban – felszínre kerül, hogy kiben mi lakozik valójában. Wajda alkotásában előtűnnek az első részben megismert szereplők lelkivilágának rejtett oldalai. A csatorna félhomályában az is láthatóvá válik, ami odafent nem volt nyilvánvaló. Ugyanakkor a rendező számára a csatorna a kilátástalanság szimbóluma is. Úgy jelenik meg, mint egy útvesztő. A csapat tagjai elszakadnak egymástól, más menekülőkkel találkoznak, akik szintén nem találják a kiutat. Mintha annak, aki leereszkedik a létezés mélységeibe – még akkor is, ha így megismerheti önmagát –, már nem lenne esélye arra, hogy ismét a felszíni világban éljen.
Holland a sötétség és fény kettősségére helyezi a hangsúlyt. Socha, aki eredetileg pénzéhségből akart segíteni a zsidó embereken, lassan megváltozik. Amikor ő jelenik meg a csatornában, a szereplőket megvilágítva látjuk, egészen addig, míg a férfi el nem távozik. A rendezőnő a felszíni és az alsó világ ellentétét is jobban hangsúlyozza azzal, hogy a fentiek abszurd erőszakosságával szemben a csatornát úgy jeleníti meg, mintha az lenne az egyetlen olyan hely, ahol van esély az életben maradásra.
Wajda filmjének záró képsorai azt mutatják, amint az egység parancsnoka – miután tudatosul benne, hogy senki nem követi a felszínre – visszamászik a csatornába. Holland alkotásának befejezése a viszontagságok végét is jelenti. Azt láthatjuk, ahogy a megmenekült emberek kikecmeregnek a csatornából, ahol Socha felesége süteménnyel várja őket. Különböző megoldások, más-más üzenet. Wajda filmje – mely a kommunista diktatúra „virágkorában” született – azt sugallja, hogy fent és lent ugyanaz van. Ezzel szemben Holland – sok helyen könyörtelen realizmussal – azt mutatja be, hogy bár lekényszeríthetnek valakit a csatornába, ott is van esély arra, hogy átalakuljon, és igaz emberségére rátalálva jöjjön fel a föld alól. Mert az élet végül legyőzi a halált.
