Itt évente körülbelül kilencezer embert kezelnek különféle mérgezések és függőségek miatt, legtöbbször öngyilkosokat, alkoholmérgezett és drogtúladagolásban szenvedő betegeket látnak el. Szavaival élve „ezen az osztályon a világnak egy különös, nem éppen szívmelengető szeletét láthatom”. Az alábbiakban előadásának szerkesztett változatát közöljük.
A család évét éljük, de kérdés, hogy erről a családok vajon tudnak-e. A betegeim kapcsán azt látom, ha egy családban együtt él anya, apa, gyerekek (ez is nagy szó a mai világban), mintha egymásnak háttal kommunikálnának. Az a családi közösség, amelyre az embereknek a leginkább szükségük lenne, sajnos egyre inkább felbomlóban van. Az életünk gyorssá válása szintén hozzájárul ehhez a folyamathoz. A felgyorsult világ mindenre kihat. A kábítószer használatára is. Az interneten keresztül nemcsak pizzát, hanem drogot is lehet rendelni. A világháló segítségével például fél nap alatt nagy tételben hozzájuthat bárki fluoramfetaminhoz. Úgy, hogy mindez semmilyen jogi szankciót nem von maga után. Sok szer ugyanis teljesen legális.
A fiatalok egészen másképp élnek, mint mi, vagy ahogyan mi éltünk fiatalkorunkban. Nagyapámnak még a televízió volt felfoghatatlan, édesanyámnak a videomagnó beállítása okozott nehézséget. Nekem pedig a fiam segít, ha valami elromlik a mobiltelefonomon. Nagyon fontos, hogy merjünk és akarjunk tanulni a gyerekeinktől, mert különben csak kapkodni fogjuk a fejünket ebben az új világban. Értsük meg, hogy az ő életük nagyon gyors. Az interneten óráról órára, percről percre frissülnek a hírek. Ők már aligha fognak napilapot olvasni. A gyors élet gyors információt, gyorsételeket, gyors örömöket, gyors szexet és gyors lerészegedést is jelent. Már szakszó is létezik ez utóbbira: rohamivás.
Ma a „hétperces ementáli gyerekek” korát éljük. Az ementálin azt értem, hogy a kamaszok tele vannak lyukakkal. Mi is tele voltunk. Kérdésekkel, hiányokkal, bizonytalansággal, változásokkal. Ezeket a lyukakat megnyugtató módon beszélgetéssel lehet betömni. De a mai kamaszokkal alig beszélgetnek. Leginkább ezért nyúlnak a különböző szerekhez. Az alkohol betömi a bizonytalanságlyukat. Így egy kis alkoholos ellazulással a fiatal legény oda mer menni a lányhoz. A marihuána betömi a magánylyukat. A füvet ugyanis többnyire csoportban szívják. Így a kamasznak lesz összetartozás-élménye. Amikor azonban az alkohol hatása elmúlik, a kamasz fiú ugyanúgy feszeng, mint előtte. És amikor a fű hatása elillan, a gyerek ugyanúgy egyedül érzi magát, mint a „szeánsz” előtt. A lyukak megmaradnak.
Hétpercesnek azért nevezzük ezt a generációt, mert egy átlag magyar szülő egy átlag magyar gyerekkel ma sajnos csak hét percet foglalkozik naponta. Nehezen vagy egyáltalán nem találnak hangot velük a felnőttek. Igaz, hogy a mai fiatalok teljesen más világban élnek, mint amilyenben mi felnőttünk. De ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne velük beszélgetni. Nem biztos, hogy a Facebookon kell közös nevezőt keresnünk velük. Volt már ugyanis eset, hogy egy apuka „lájkolta” a gyerekét a Facebookon. És a kamasz azonnal vissza is pöckölte az apját. Ezen a nevezőn apuka nem barát.
A hozzánk behozott gyerekek szüleitől meg szoktam kérdezni, mikor beszélgettek utoljára a gyerekükkel. A válasz többnyire ilyesmi: tegnap is kikérdeztem az angol szavakat, megkérdeztem, hogy megy-e edzésre, bepakolta-e a táskáját, és mit kér vacsorára. Rendben van – faggatom ilyenkor tovább –, de mikor beszélgetett vele utoljára? Néznek rám, majd visszakérdeznek: miről? Egyszerűen az élet dolgairól – válaszolom. Arról például, hogy miért igazolt Dzsudzsák Balázs az oroszokhoz, hogy hová menjünk a hétvégén, hogy miért kell összeírni, hányan vagyunk Magyarországon.
A mai kamaszok szülei természetesen nincsenek könnyű helyzetben a kábítószerekkel kapcsolatban sem. Ami fiatalságunkban is voltak már tudatmódosító szerek, de ilyen méreteket nem öltött a droghasználat, mint ma. Fontos megértenünk, hogy különböző elrettentő praktikákkal, megfélemlítéssel, kiselőadással nem óvhatjuk meg a gyereket a kábítószertől. Leginkább az számít, mi mit adunk nekik otthon útravalóul, és hogy a saját családunkban miben nő fel. Vajon azt látja-e, hogy a szülei egymással szemben kommunikálnak, vagy azt, hogy egymásnak háttal? Vajon a gyerek elmondhatja-e otthon, hogy a barátaival elszívtak egy marihuánás cigarettát? Vajon csípőből jövő mozdulattal pofont kap-e ezért, vagy egy kérdést: „Milyen volt?” És ha az a válasz érkezik: „Apa, végre jól éreztem magam”, akkor a szülő elgondolkodik-e azon, hogy fű nélkül vajon miért nem érzi jól magát ez a gyerek.
Alapvetően nem a kábítószert kell megelőzni. Az egy jelenség, valaminek a következménye. Abban, hogy sok gyerek kipróbálja, természetesen gyakorta benne van a haveri összetartás, a buli is. De gondoljunk bele, ha mi lennénk most kamaszok, nem a mai eszünkkel, mennyire tudnánk nemet mondani? S talán ha ezzel a megértéssel, figyelemmel beszélgetnénk velük, nem az lehetne az első számú prevenció?
