Az ország jövője nagyban függ attól, milyen szellemben és milyen tudással lépnek ki az úgynevezett „életbe” az újabb nemzedékek. A püspöki kar ezzel a kezdeményezéssel is felismerte ezt, s ezáltal is hozzá kíván járulni az általános társadalmi megújuláshoz. Tanárokat, diákokat és szülőket kérdeztünk az alapítvány fogadtatásáról. Az alapítvány adománygyűjtő kampányt szervez az említett célok hatékonyabb támogatására. – Ezzel kapcsolatban kérdeztünk meg tanárt, intézményvezetőt, szülőt és diákot.
Hogy a diákok is segíthessenek magukon
Horváth Attila Péter – gimnazista
Úgy gondolom, nagy szükség van minél több pályázati és ösztöndíj-lehetőségre – természetesen nemcsak nálunk, az egyházi iskolában. A barátaimtól sokszor hallom, hogy az ő iskoláiknak sincs pénzük erre vagy arra a programra, felszerelésre. És főleg a tanításon kívüli rendezvényeken spórolnak az iskolák – ami, sajnos, érthető -, a sportolási lehetőségen, a cserediák-utazásokon vagy a szórakozás körébe tartozó programokon. Magyarországon ráadásul nagyon kevés ösztöndíj-lehetőség van, így mi, diákok sem tudunk magunkon segíteni. Pedig ez azért is fontos lenne, mert ezzel a továbbtanulásra is több lehetőség nyílna, talán még a tanulásban is ösztönzést jelentene. A mi osztályunkban is – bár mindenki be szokta fizetni a közös programok, kirándulások költségeit – többünknek nem könnyen megy ez. Jó lenne, hogy ha nem is minden kiadásunkat, de legalább azok egy részét fedezni tudnánk valamilyen ösztöndíjból.
Minden kevés sok! – mondja a tanár
Tizenhat éve tanítok katolikus oktatási intézményben – mondja Z. Tamás. – Természettudományos tárgyakat adok elő, s az Új Emberből értesültem az alapítvány létrejöttéről és a felhívásról. Rendkívül fontosnak tartom, több szempontból is. Sok más pedagógus kollégámmal, diákokkal és szülőkkel együtt végigéltem a katolikus iskolák újraindulásának örömét, ugyanakkor nehézségeit is. Az eltelt tizennyolc év egy iskolarendszer életében viszonylag kevés időnek számít, ám a gyerekek, a fiatalok szempontjából nagyon is sok. Immár nemzedékeket indítottunk útjukra, s ha látszólag a nemzet, az ország életében szerénynek tűnik is a „felszíni” eredmény, az erőfeszítések mégsem hiábavalók. Tudjuk, társadalmi-politikai huzavonákkal tarkított évek után vagyunk, ma pedig az egyre rosszabb általános pénzügyi-gazdasági helyzet nehezedik az oktatásra és nevelésre, a nevelést külön is hangsúlyozva. Mégis: értelmes összefogással, mindenkitől a lehetősége szerinti akarással és adottsággal szolgálni lehet azokat a célokat, amelyek a püspöki kar alapítványa szerint méltán támogatandók. Részben a pedagógusok (szakmai és lelki) továbbképzését, de előbb inkább a gyerekeket említve: a szociális vagy más okok miatt rászoruló, illetve tehetséges fiatalok felkarolását. Hinnünk kell: nem kevés a jó szándék, nem tompult el az ország lakossága olyan mértékben, ahogyan egyesek hajlamosak hinni ezt. Általános jövőképünk jelentős részben az egyéni szándékon múlik. Ezért mondhatjuk: minden kevés sok! Ezt üzeni nekünk a Pro Paedagogia Christiana Alapítvány felhívása.
Magasztosabb célok helyett: ebédpénz…
Ballai Ottó,
a nagykőrösi Kolping Katolikus Általános Iskola igazgatója
Nagy jelentőségű lehet a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia által létrehozott, a katolikus nevelésért alapítvány tevékenysége. Hiányt pótló kezdeményezés és forráslehetőség – a szó eredeti értelmében. Sajnos, immáron forintmilliárdokban mérhető az a forráskivonás, amely a közoktatást – s benne többszörösen is érintve a katolikus intézményrendszert – sújtja.
A Nagykőrösi Kolping Katolikus Általános Iskola nem tartozik az úgynevezett elit intézmények közé. Mintegy száznegyven tanulójából hatvankilenc halmozottan hátrányos helyzetű, s a száz nálunk étkeztetett tanulóból kilencven „ingyenes” – azaz az ő tízóraiját, ebédjét, uzsonnáját mi fizetjük. (És ezek a gyerekek valóban éhesek!) A kifizetendő számla több, mint a kétszerese annak, mint amit erre a feladatra az állami költségvetési normatíva biztosít. Íme, máris egy hatalmas lyuk a költségvetésünkön, amelyet évente tágít az átgondolatlan normatívakialakítás, s amely kérdésben ráadásul politikai színek és nem matematikai számítások alapján döntenek.
Tehát számunkra máris egyértelmű, mire pályázunk majd. Magasztosabb célok helyett talán ki tudjuk majd fizetni az ebédpénzt…
Megbecsülni a pedagógusokat…
Ellenbacher Gábor – szülő
Katolikus iskolába járt a lányom, míg fel nem vették a balettintézetbe. Szép emlék maradt a suli, mert – hála a kiváló hitoktatónőnek és az órarendbe épített heti két órának – szerette és alaposan megtanulta a hittant. Mindez majdnem feledteti az iskola hiányosságait – jobban mondva a tanári kar kifele is érezhető, krónikus belső viharait. Azt hiszem, ezek alapvetően pénzügyi problémákból fakadtak – sajnos eleve kevesebb a fizetésük az egyházi iskola dolgozóinak, mint az állami iskolákban tanító kollégáiknak. Ahhoz, hogy jobb legyen a katolikus nevelés, a katolikus pedagógusoknak is jobbaknak kell lenniük. Ez ott kezdődik, hogy megbecsüljük őket, munkájukat mindenféle szempontból – erkölcsi elismerésünket fejezzük ki anyagiakban is, hogy ne jelentsen hátrányt számukra, ha egyházi intézmény a munkaadójuk. A hivatásuk és hitük szeretete ne jelentse elszegényedésüket, ne okozzon a családjukban lelki és egzisztenciális feszültséget. Megbecsüljük tanítóinkat azzal is, hogy lelkileg és szakmailag biztosítjuk feltöltődésüket, fejlődésüket. Megbecsüljük munkájukat megfelelő, segítő szakmafelügyeleti rendszerrel, és használható, naprakész technikai eszközökkel. Itt is kezdődhetne a diákokkal való törődés: a pedagógusok jobb közérzetén, önbecsülésén keresztül. Hogy odafigyelhessenek a tanulók minden kis rezdülésére; hogy észrevehessék, kinek mire van éppen szüksége: bátorításra, kedves szóra vagy egy kis buksi- simogatásra; vagy épp ellenkezőleg, fegyelmezésre, dorgálásra a kényes egyensúlyhoz. Hisz másból sem áll a nevelés, mint minden pillanatban felismerni a helyzetet, és helyére tenni az isteni tervrajz alapján egy újabb „elemet” az alakuló személyiség kiteljesedéséhez.