A hároméves jelöltidő után elvégezte a Szociális Képzőt, és a háborúig az anyaházban a jelöltek mellett dolgozott. Első fogadalmát 1942-ben tette le. 1944. március 19-én Nagyváradra menekítették a jelölteket. „Közben meghalt az édesapám, a főnöknő engedélyével indultam haza a temetésre. Nagy nehezen elértem Szegvárig, majd Szajolig, éjszaka végül egy tehervonat vitt át Szolnokra. Onnan már csak húsz perc kellett volna, hogy hazaérjek Újszászra. Végül ismét egy tehervonatra sikerült feljutnom, kérésemre a mozdonyvezető lassított, és a mozgó szerelvényről leugorva értem haza hajnalban. Akkorra édesapámat otthon már felravatalozták, és másnap el is temettük.” A temetés után visszatérve Szegváron találta ötven jelölttársát, akik Nagyváradról, a románok elől oda menekültek. A háború után ismét Szegvárra kapott beosztást. Akkor nagy szegénységben éltek. „Vera testvérünk szüleitől kaptunk mindennap egy kanna tejet, amit a tanyáról hoztunk el a mezőn keresztül. 1946. március 7-én gyanús gyülekezésre lettünk figyelmesek, asszonyok siettek valahová piros kötényben, bottal a kezükben. Gyanítottuk, hogy az MNDSZ (Magyar Nők Demokratikus Szövetsége) kommunista szervezete készül valamire. Azt tanácsoltam Teklának, ne induljon el, mert már kétszer tüntettek ellenünk. Nemsokára erős csengetést hallottunk, láttam, hogy százszázötven asszony tolong, kiabál a kapu előtt, ahol Viktória testvér próbál egyezkedni velük.” Végül betódultak. Kiabáltak, hogy negyvennyolc óra múlva egyetlen apácát se akarnak itt látni, hogy kifelé a dologtalan ingyenélőkkel… „A jelöltek lent voltak a mosókonyhában: aznap mosás volt. Az emeleten tizennyolc pesti gyereket igyekeztünk feltáplálni a háborús éhezések után. A falu szegényházának is mi főztünk, szóval nem voltunk mi ingyenélők… A tüntetők tódultak fölfelé, nyomukban férfiak is jöttek, botokkal a kezükben, elözönlötték a szobákat, a nagytermet. Kinyitották az ablakokat, és kiabáltak kifelé: bevettük a várat, mienk a vár! A lépcsővel szemben álltam, ahol egy nagy feszület függött a falon. Az asztalnak támaszkodva néztem szembe a tüntető tömeggel. Időközben előkerült néhány rendőr, így nem mertek megütni. Bementem a konyhába, jó néhány botos férfi ide is utánam jött: Ki itt a főnöknő? – Én vagyok – feleltem. Erre mindenkit kizavartak, alkudozni kezdtek, ki maradhat, ki menjen. Mondtam, egyedül nem tudok ennyi embernek főzni, elmegyek hát én is, van itt elég léhűtő asszony, majd azok főznek. Erre megszeppentek, és azt válaszolták, azok nem értenek semmihez, akkor inkább maradjunk, és megígérték, »vigyáznak« a szerzetesekre. Végül velem együtt két környékbeli jelölt maradt a házban, a többi pedig nekiindult gyalog, pénz nélkül a tanyákon keresztül a bizonytalanságba.” A faluban döbbent csend lett, délután még keresték a káplánt, mert agyon akarták verni. Ő elbújt egy padláson a kukoricaszárak között, és csodával határos módon nem találták meg. Ezután a házat többször átkutatták, a zárda szobáit lezárták, az utcán őrök cirkáltak… „Csak egyetlen szobát hagytak meg nekünk, az ajtajából kiszerelték a zárat. Székekkel torlaszoltuk el, mert féltünk, éjjel ruhástul feküdtünk le, de aludni nem tudtunk. A kápolnában őriztük azt a követ, amelyet Zsófia testvérnek szántak, de nem találták el.” További zaklatások keserítették a testvérek életét. Azzal vádolták őket, hogy nem etetik rendesen a gyerekeket. A testvérek a saját kamrájukból csak engedéllyel hozhatták ki az élelmet, miközben „őrzőik” az ő konyhájukon étkeztek. Végül 1946. május 1-jén hagyták el végleg Szegvárt.
„Amikor 1950-ben híre ment a szerzetesek szétszóratásának, hivatott a főnöknő, és azt mondta, tűnjek el. A rokonaimhoz mentem, de a nagybátyám megrémült, mert Cegléden akkor szedték össze a nővéreket. Anyám üzent: gyere haza, mi nem félünk! Egy darabig otthon voltam, Újszászon, elvállaltam a sekrestyés-harangozói állást, ennek révén oda kerülhetett három rendtársam, akik nem találtak munkát maguknak: őket kántorként foglalkoztatták. Három évig dolgoztunk együtt, majd mindenkinek mennie kellett. Én Székesfehérvárra kerültem, a bazilikába, ahol szintén szociális testvérek dolgoztak. Havi négyszáz forintért a sekrestyési munka mellett elvállaltuk a kanonok úr ellátását, takarítást, egyházi ruhák mosását-vasalását. Végül teljesen kimerültem, ezért fél évre hazamentem. 1956 novemberében üzent elöljáróm, hogy az Actio Catholica külföldi szervezete révén adományokat kaptunk, melyeket Stádler Frieda néni Üllői úti lakásának a pincéjében kellett szétosztani. Az Új Ember akkori szerkesztőit is ruhaneművel, csomagokkal támogattuk. Majd jött a vészhír, hogy azonnal hagyjuk abba.” Az 1950-es szétszóratás után mindenki külső testvér lett. Az akkori főnöknő Rónai Paula testvér, annak ellenére, hogy nagyon félt, elfogadta az új jelentkezőket. Később utóda, Szőke Pálma minden veszély ellenére szintén fölvett új tagokat. „Az ötvenes években az Edömér utcában laktam albérlőként. Mivel nem tudtam volna kifizetni a bérleti díjat, ezért magam mellé vettem egy-egy szobatársat, aki mindig a társaság jelöltje volt. Se a háziasszony, se a lakók nem tudták róla, hogy szerzetesnek készül, azt mondtam, hogy az unokahúgom. Aztán jót nevettünk, mikor egyszer a házinéni négyszemközt azt javasolta az »unokahúgomnak«, hogy »tudod mit, lépjél be az Ildikóékhoz, mert közéjük való vagy!« Ő hirtelenjében csak annyit válaszolt, hogy majd gondolkozik rajta” – meséli a testvér a hétköznapokat. Ildikó testvér 1957-ben a Szolidaritás Szövetkezet kesztyűrészlegében kezdett dolgozni, ahol szerzetesnők és olyan papok kaptak munkát, akik az állam szempontjából „megbízhatatlanok” voltak. Szakemberek tanították be őket, akikkel nagyon jó volt a kapcsolatuk. A falon feszület és a Szentatya képe függött, reggel nyolckor imával kezdődött a munka, délben a harangszókor elmondták az úrangyalát, délután lelki olvasást hallgattak a műhelyben… Aztán egyszer feljelentették őket, akkor le kellett venni a feszületet és a pápa képét a falról, és délben csak csendben imádkozhattak.
„Az ünnepek alkalmával felköszöntöttük egymást, karácsonykor, húsvétkor ajándékot kaptunk, több ízben autóbuszos kirándulást is szerveztek részünkre, meglátogattuk Pannonhalmát, Sopront, Tatabányát. Romána nővér énekkart szervezett a Szolidaritás tagjaiból, egyszer Kodály Zoltán előtt is énekeltünk.” Ildikó testvér később az exportrészlegben dolgozott, sok külföldi üzletkötő és gyáros kereste fel őket. Elterjedt a szövetkezet jó híre, mert pontos, precíz munkát végeztek a nővérek, és tudták róluk, hogy ők nem lopnak. „A vámkezelés sok izgalmat jelentett, megtanultam az ehhez szükséges csomagolást és a papírok kitöltését, a vámtisztek szívesen jöttek hozzánk. Sok szerzetesnő bedolgozóként kapott munkát a szövetkezettől, a meósok szigorú ellenőrzéssel vették át a kész termékeket. Sokat dolgoztunk, de ez a munkahely segített mindnyájunknak, hogy hűséggel megmaradjunk hivatásunkban, és a nyugdíjat is ez biztosította számunkra.” Szőke Pálma testvér a Patrona Hungariae Gimnáziumban tanított. Ildikó testvér nyugdíjazása után hét évig naponta járt Pálma testvér lakására, hogy öreg édesanyját és két nagynénjét gondozza. 1974-ben vásároltak egy kisebb házat Csobánkán, ahol egy ideig ketten éltek, majd olyan helyet kerestek, ahol gondoskodni tudnak az idősekről. 1987-ben eladták a házat, megvásároltak egy másikat, melyet a rendszerváltozás után kibővítettek, így tíz idős testvér él együtt. Sok idősebb testvér csak 1989 után tudta meg, hogy a társaság tagjainak negyven százaléka a szétszóratás után lépett be a közösségbe” – fejezi be élettörténetét a kilencvenhat éves Szabó Jolán Ildikó szociális testvér.
