Miért jó házasságban élni?
– A kapcsolatokat több szinten lehet megélni, és a mélység különféle fokozataival írhatjuk le őket. A felszínes viszonyban a felek azt tartják a legfontosabbnak, hogy saját szükségleteik kielégítést nyerjenek. Sokan élnek ilyen módon. Ezzel az a probléma, hogy az ilyen kapcsolat hamar kiüresedik és tönkremegy. Egy szinttel mélyebben úgynevezett „funkcionális kapcsolatokról” beszélhetünk, melyeknél elsősorban a működésre helyeződik a hangsúly. Ebben az esetben a párok szépen nevelik a gyerekeiket, fizetik a számlákat, és a viszonyuk hosszú távon fenntartható. Velük kapcsolatban azonban hiányérzetünk van, mivel nem élnek meg mindent, ami potenciálisan benne van a kapcsolatban. Elsősorban azok a párok élnek ilyen házasságban, amelyeknek tagjai hasonló, funkcionalitáson alapuló mintát láttak a saját szüleiktől, vagy nem rendelkeznek a mélyebb kapcsolat kialakításához szükséges készségekkel. Nagyobb krízis esetén előfordulhat, hogy a felek szakemberhez fordulnak segítségért – de alapvetően nagyon sokáig képesek ezen a szinten működtetni a kapcsolatot, akkor is, ha maguk is érzik a fennálló hiányt. Harmadikként pedig van a férfi-nő kapcsolatnak egy egészen mély szintje, amit azok a párok tudnak megélni, amelyek vagy jó mintákat láttak, vagy tudatosan alakították a kapcsolatukat olyanná, hogy kölcsönösen többet hoznak ki egymásból, mint amit egyedülállóként elérhettek volna. E párok tagjai általában nem csupán szerelmi viszonyban, hanem szoros barátságban is állnak egymással, és az ember és ember közötti kapcsolat legmélyebb rétegeiben találkoznak. Ezt intimitásnak is nevezhetjük. Az intimitás pedig az az állapot, amelyben letesszük a másik emberrel szembeni minden védőpáncélunkat, és nem félünk sebezhetőnek mutatkozni előtte. Az ilyen pároknak „mi-identitásuk” van, amitől természetesen nem válnak a másikban feloldódó szürke masszává, megmarad az „én” is, de a „mi” mindig nagyobb lesz az egónál. A többes szám első személyű identitásért mindkét félnek nagyon sokat kell tennie, tudatosnak kell lennie. Ennek az állapotnak aztán mindenki haszonélvezője, aki egy ilyen családdal valamilyen módon kapcsolatba kerül.
Mit tehetnek a hűségen és kizárólagosságon alapuló kapcsolat kialakításáért azok a párok, amelyek nem kaptak megfelelő szülői mintát?
– Amit mindenki megvalósíthat a maga életében, az a tudatosság, amely arra késztet bennünket, hogy akár új dolgokat is tanuljunk, utánajárjunk annak, amit nem ismerünk. Ha valaki autóvezetést tanul, a forgalomba kerülés előtt rengeteg mindent kell elsajátítania ahhoz, hogy ne okozzon balesetet. El kell fogadnunk, hogy egy kapcsolatban is lehet balesetet okozni… Természetesnek kellene lennie, hogy nem csak az esküvőre, hanem a házasságra is fel kell készülni. Nem volna szabad megelégedni kizárólag azzal a mintával, amit a szüleinktől kapunk.
Beszéltünk arról, hogy miért jó házassági kötelékben élni. De miért érdemes hűségesnek maradni?
– A kapcsolatokat az imént a mélység szintjeivel írtuk le: felszínes, funkcionális és mély. Nagyon lényeges szempont az is, hogy mennyire tudunk ráhagyatkozni a társunkra. Amikor összeházasodunk valakivel, rábízzuk magunkat, és vállaljuk, hogy az életünk hátralévő részét az ő közelében fogjuk élni. A hűség azért különösen fontos erény, mert nagymértékben segíti a „mi-identitás” kialakulását és fennmaradását. A hűtlenséggel kapcsolatban sokan úgy gondolják, hogy bizonyos fokú kilengés még nem számít megcsalásnak, csak az minősül félrelépésnek, ha lekerül egyik-másik ruhadarab is. Ezzel szemben én azt vallom, hogy a hűtlenség ott kezdődik, ahol a „mi” ellen vétünk, amikor beengedünk a kettőnk szűk körébe egy harmadik embert, és valami olyasmit osztunk meg vele, ami csak ránk tartozik. Ha azt szeretnénk, hogy a kapcsolatunk virágozzon, valóban mély legyen, és letehessük a védőpáncéljainkat, akkor tudomásul kell vennünk, hogy ez csak kizárólagosságon alapuló, monogám kapcsolatban valósulhat meg.
„Megcsalásbiztos házasság”– ezt a fogalmat említi internetes felületén, amelyről a kopásálló téli gumi vagy az ütésálló telefon juthat az eszünkbe. Ilyenformán „megvásárolható” volna a hűség is?
– A hűség megtanulható. Megcsalásbiztossá tehető a házasság, ám ehhez szükség van egyfajta érzékenységre, arra, hogy előre gondolkodjunk, és mindent megtegyünk azért, hogy a hűtlenség soha ne következzen be. A kifejezés megalkotásakor abból indultam ki, hogy vannak bizonyos magatartásformák, amelyek következményeképpen előbb-utóbb megtörténik a hűtlenség. Ebből következik, hogy léteznek olyan cselekedetek is, amelyekkel a hűség állapotában tarthatjuk a házasságunkat.
Definiálható fogalom a hűség, illetve a hűtlenség?
– Ahány szakirodalom, annyiféleképpen ír ezekről. Egyes nézetek szerint a hűség nem jelent feltétlenül szexuális elkötelezettséget, elegendő a közös élettörténet melletti következetes kitartás. Egy másik álláspont szerint a szexualitáson kívül minden egyéb megosztható másokkal. A hűtlenséget különböző szinteken megélt párokkal folytatott beszélgetéseim alapján nekem az a véleményem, hogy a megcsalást nem a konkrét cselekedetek alapján lehet meghatározni, sokkal inkább a szerint, hogy azok milyen hatással vannak a kapcsolatra. Hiszen már az is a „mi-tudat” megsértését jelenti, ha valaki bizalmas tartalmú e-mailt vált egy ellenkező nemű személlyel, és erről a másik nem tud. Ez is egyfajta hűtlenség. A szexuális érintkezés pedig természetesen bőven kimeríti a megcsalás fogalmát, hiszen ilyenkor valami olyasmit árul el az egyik ember, ami kizárólag a pár két tagjára tartozott volna.
Igaz a mondás, hogy amiről nem tudunk, az nem fáj?
– Ha nem tudunk valamiről, az nem jelenti azt, hogy nem hat ránk. Ha az egyik fél tisztában van azzal, hogy mi történt, az már elegendő ahhoz, hogy változás álljon be a kapcsolatban. Egy kissé naturális hasonlattal élve: ha valaki odapiszkít egy tiszta szobába, akkor előbb-utóbb maga akar távol maradni attól a helytől. Én úgy fogalmaznék, hogy amiről nem tudunk, az eleinte talán nem fáj, de biztosan hat, s előbb-utóbb aztán fájni is fog.
Lehetségesnek tartja-e, hogy a hűtlenség előremozdíthat egy kapcsolatot?
– A hűtlenségből lehet jól kijönni, de ez nem azt jelenti, hogy jót tesz a kapcsolatnak. A megcsalás minden esetben fájdalmat okoz, mindig vannak vesztesei, de tanulhatunk belőle, és esetleg a jövőben stabilabb értékek mentén újraépülhet a házasság. Ám hozzá kell tennem, hogy ez csak nagyon keveseknek sikerül.
Mit tehetünk, ha az egyik fél mégis hűtlenné válik a házasságban?
– Az a tapasztalatom, hogy ilyenkor legtöbbször vagy felbomlik a kapcsolat, vagy a szőnyeg alá söprik a problémát, és mennek tovább, nyílt sebeket hordozva. Akik mélyebben élik meg a kapcsolatukat, azok elmennek terápiára, segítséget kérnek. És akadnak olyanok is, akik a hűtlenség tanulságait visszaforgatják a kapcsolatukba, levonják a megfelelő következtetéseket, és új, az előzőnél jobb minőségű életet tudnak kezdeni. Ez egyedül, segítség nélkül nagyon ritkán sikerül.
Milyen okok állhatnak a megcsalás hátterében?
– A hűtlenség általában három tényező valamelyikére vezethető vissza. Az egyik a kapcsolatból fakadó ok: ha a házassági köteléket a felek elhanyagolják, közel férkőzhet egy harmadik. Ez a helyzet állhat elő akkor, ha inkább szülőpár vagyunk, mint házaspár, ha a kapcsolat egy bizonyos szakaszában több odafigyelést igényelnek a gyerekek, és közben a pár tagjai nem figyelnek eléggé egymásra. Ugyanezért hűtlenséghez vezethet például az is, ha túlságosan belefeledkezünk a karrierünk építésébe. Sajnos gyakori eset, hogy a férj a kisgyermek születése utáni első három évben csalja meg a házastársát. Ez duplán fáj, mert a feleség ekkor van élete legsebezhetőbb periódusában.
A második leggyakoribb ok a hűtlen fél magatartására vezethető vissza. Ebben az esetben az egyik ember „rést hagyott a pajzson” – esetleg kétértelműen viszonyult a másik nem valamely képviselőjéhez, vagy akár tudat alatt provokatívan viselkedett. Ha valaki nem zárja le maga körül a határokat, könnyen belebonyolódik ilyen helyzetekbe. A megcsalás harmadik oka pedig az lehet, ha egy kívülálló személy annyira kitartóan ostromolja a házaspár egyik tagját, hogy az végül feladja a küzdelmet, már nem áll ellen, és egyszer csak ott találja magát egy szerető karjaiban.
Mit tehetünk akkor, ha megtörténik a hűtlenség?
– A legfontosabb elfogadni, hogy a történtek feldolgozása csak egy folyamat eredményeként lehetséges, nem megy egyik pillanatról a másikra. Nem elég elmenni egy terápiás ülésre, és onnan úgy hazamenni, mintha mi sem történt volna. Egy egész folyamat vezetett odáig, hogy a kapcsolat sebezhetővé vált, így a sebek begyógyulásához és a viszony helyreállításához is idő kell. Ez a folyamat mindkét féltől nagyon komoly munkát igényel: a megcsalt személy részéről annak elfogadását, hogy nem tudjuk a másik minden lépését kontrollálni. A hűtlen félnek pedig a bocsánatkérés és a rendezés fázisain kell keresztülmennie. A pár mindkét tagjának el kell fogadnia, hogy a kapcsolatban olyan károk keletkeztek, amelyeket nagyon nehéz helyrehozni. Vannak emberek, akik úgy érzik, hogy a társuk hűtlensége a legszörnyűbb trauma, amely valaha érte őket. A megcsalás nagyon durva sérüléseket okoz a másik ember lelkében. Ezért fontos eljutni arra a szintre, hogy a hűtlen fél azt érezze: ha újrakezdhetné, ma már nem tenné meg…
Mit gondol, hűtlenebbek vagyunk ma, a szerelmi alapon szerveződő házasságok korában, mint azelőtt?
– Nehéz erre a kérdésre választ adni. Egyes vizsgálatok azt mutatják, hogy manapság elfogadottabbá vált a hűtlenség. Gyerekkorom falujában, ha valakiről kiderült, hogy megcsalta a házastársát, akkor az a következő hónapokban lesütött szemmel járt az utcán. A hűtlenség közösségi szinten a legkevésbé sem volt elfogadott dolog. Ma sokan dicsekednek, hencegnek a hűtlenségükkel, egyfajta mutatójává vált ez a vélt „szabadságnak”. A társadalmat stabilizáló gátak felszabadultak, és a virtuális, online tér is sokkal több „lehetőséget” kínál a félrelépésre, mint korábban.
Inkább a nőkre, vagy inkább a férfiakra jellemző a hűtlenség?
– Azok a statisztikák, amelyek el mernek menni odáig, hogy számokat írjanak le e témában, azt mutatják, hogy a férfiak körében tíz-tizenöt százalékkal magasabb a hűtlenség elkövetésének aránya, mint a nőknél. Ugyanakkor azt is hozzá kell tenni, hogy a megcsalás előfordulásának gyakoriságát nehéz számadatokra alapozva megállapítani, hiszen egy olyan témáról van szó, amely a megkérdezettek számára nem „vállalható”.
Lehetnek-e mintáink, példaképeink a hűséges házasság megvalósításához?
– Azt gondolom, hogy aki terápiás területen dolgozik, és naponta találkozik az emberi sebezhetőséggel, kétarcúsággal, az senkiért sem tenné tűzbe a kezét. Pál apostol szavaival élve: „Aki áll, vigyázzon, hogy el ne essen!” (1Kor 10–12). Ennél fontosabbnak tartom, hogy egyházként is merjünk és tudjunk beszélni erről a témáról. Ne legyen ez olyan kérdéskör, amelyet a szőnyeg alá söprünk, mert nem tudunk mit kezdeni vele. A hűségről nem csak beszélni kell tudni, hanem irányt is kell mutatni ezzel kapcsolatban. Bizonyos dolgokat egy szilárd kapcsolatban is meg kell tenni azért, hogy a megcsalás soha ne fordulhasson elő. Például végig kell gondolnom, hogy hol vagyok sebezhető. Felül kell vizsgálnom, hogy mennyire őrzöm a határaimat, hogy nem vagyok-e kétértelmű, például hogy miként üdvözlök valakit: a kezemet nyújtom, vagy nem bírok ellenállni annak, hogy megöleljem. Ezek mind olyan „apróságok”, amelyek szerepet játszanak a hűség-hűtlenség kialakulásában. Az is számít, hogy tudatosan törekszem-e a házasságunk erősítésére, vagy hagyok sebezhető pontokat. Azt szoktam mondani, hogy akit otthon francia krémessel várnak, az nem biztos, hogy a szomszédba megy száraz kifliért könyörögni. Sebezhetővé tesz az is, ha hagyjuk, hogy a kapcsolatunkon eluralkodjon a megszokás, és nem teszünk azért, hogy eleven, vibráló, élő viszonyban éljünk egymással a mindennapokban.
Újra és újra meglepődöm a párterápiák során, amikor azt tapasztalom: egyesek megrökönyödnek azon, hogy a társuknak problémát okoz, ha nekik intim viszonyuk van egy harmadik személlyel. Ilyenkor többnyire kiderül, hogy a pár tagjai korábban soha nem beszéltek erről a kérdésről. És világossá válik az is, hogy manapság a házasság nem magától értetődően azonos a monogámiával. Sokan házasságban élnek ugyan, de a „radar még mindig széles sávú érzékelésre van állítva”. Holott a házasságban már csak egyetlen személy jelzéseire kellene érzékenynek lenni. Ezt pedig tudatossággal lehet elérni. Kultúrát kell teremteni ennek, amiben komoly szerep hárul az egyházra és minden olyan intézményre, amely fontosnak tartja a házasságot.
