Akik kiteszik a szívüket…

„Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok és az élet terheit hordozzátok, én felüdítelek titeket” (Mt 11,28). A szelíd és alázatos szívű Jézus tudta, hogy az elgyötört léleknek Isten békéjére van szüksége, hogy erőre kapva újra meg újra igent mondjon a hittel teli életre, amellyel embertársait is segíteni tudja.
A Szent Erzsébet Karitász önkéntes segítői közül több mint százan vettek részt február 17. és 20. között azon a – Hollai Antal albertfalvi, kelenvölgyi plébános vezetésével tartott – nagyböjti lelkigyakorlaton, amelyen hivatásukhoz, szolgálatukhoz kértek megerősítést az Úrtól. Udvardy György püspök a nyitó szentmisén kiemelte, hogy – Jézushoz hasonlóan – a lelki feltöltődés után a karitász munkatársainak is „le kell menniük a hegyről” – a rászorulók közé. Feladatuk ellátása közben felkészült bátorsággal, okosan kell képviselniük Isten szeretetét, reményt és örömöt adva elcsigázott embertársaiknak.

Nem nagy kérés ez a mostani társadalmi-gazdasági viszonyok között élő keresztény emberhez? – kérdezem a szentmise után a püspöktől.
– Az egyház lényegéhez tartozik küldetése, amelyet az emberek közötti kapcsolatokban tud megvalósítani. A kultúra formálásának, a társadalom átalakításának, erkölcsi megújulásának folyamata a szívünkben kezdődik. Ha a keresztény ember a maga Istenre talált örömével fordul testvéréhez, őszintén érdeklődik állapota felől, szeretettel veszi körül, akkor e viselkedésével, mentalitásával megnyithatja embertársa szívét is. Kérdés fogalmazódhat meg benne. „Amikor – nem is kárhoztatható módon – mindenki fél valamitől, a maga biztonságát keresi, akkor miért vagy te nagylelkű velem?!” A kérdés után már van mód Krisztusról is beszélni, aki belső erőt jelent az ember számára.

A keresztény – prófétai módon – egyszerre hordozza legbelül a szívét, ahol Istennel találkozik, ugyanakkor ki is teszi azt embertársai elé, s ezáltal sebezhetővé válik. Úgy gondolom, a társadalomban a szeretet, a szolidaritás nyelve lesz az, amit mindenki érteni fog.

A keresztény embernek is folytonos megújulásra van szüksége. A mindennapi életben hogyan, honnan kaphatja meg az ehhez szükséges erőt?
– A lelkigyakorlat a közös hivatás elmélyítését szolgálja. Egyre világosabban látszik: ha tevékenységünk – legyen szó szociális munkáról, oktatásról, gyógyításról, fiatalokkal, idősebbekkel való foglalkozásról – nem belső életünkből fakad, akkor nagyon könnyen puszta aktivitássá alakulhat át. E folyamatban csak feladatok vannak, amelyeket lehetőségünkhöz mérten jól-rosszul megoldunk. Ezek eszközök számunkra, hogy Jézus örömét hirdetni tudjuk. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a rászorulóra úgy tekintek, mint a jóságom kifejezésének eszközére. A jó cselekedetek az evangéliumot hordozzák a társadalomban. Az egyház ezt tudja adni. Nem vállalhatunk minden anyagi és szociális problémát, mert nem ez a feladatunk. A gondolkodást vagy akár a struktúrát belülről, jó cselekedetek révén formálhatjuk olyanná, hogy környezetünk emberhez méltóvá váljon, s megteremtődjön az evangélium befogadásának lehetősége is.

Az örömünket akarjuk megosztani, bemutatni azt, ami az életet teljessé teszi, ami az igazság felé irányítja az ember lépteit. Mindenkinek a szabad döntésén múlik, hogy elfogadja vagy elutasítja kinyújtott kezünket
Reménnyel tölt el bennünket, hogy a püspökkari körlevélben meghirdetett gyógyszer-támogatási akció a karitászmunkatársak fölkészültségének köszönhetően sikeres lesz. Áldozatos lelkiségük nélkül nem lehetne megvalósítani a rájuk háruló sokféle feladatot.

A munkatársak érzik feladatuk súlyát – veszi át a szót Écsy Gábor plébános, az esztergom-budapesti főegyházmegyei karitász igazgatója. Ők nemcsak anyagi segítséget, de lelki támaszt is nyújtanak a csapdahelyzetbe került családoknak, hogy ne roskadjanak össze, ne süllyedjenek reménytelenségbe, kilátástalanságba, ne adják fel a megmaradásukért folytatott küzdelmet. Nem tudják kifizetni az egyre növekvő közüzemi számlákat, megoldatlan gyermekük étkeztetése, beiskolázásuk is egyre nagyobb gondot jelent számukra. Mindennap szembesülünk ezekkel a bajokkal. Öt-hat évvel ezelőtt közel sem szerepeltek ilyen nagy számban ezek a problémák. A növekvő feladatok meghaladják az egyház anyagi, de szervezeti képességeit is. Az elszegényedő társadalom adakozási kedve évről évre csökken. Az újabb és újabb feladatok a jövő évben már ki lesznek szolgáltatva egy pályázati rendszernek, amely nem jelent megbízható anyagi hátteret.

A gazdagság másik szelete azonban ott lapul a munkatársak lelkében. A vidéki régió vezetője, Ferenczy Rudolfné is arról beszél, hogy ők azokba a lelki programokba fektetnek sok energiát, amelyek az időseknek, nagycsaládosoknak segíthetnek fogódzókat találni, hogy életüket helyrehozhassák. „Példáikat elénk élték szüleink, szentjeink, s ez az örökség erőt ad számunkra, amikor úgy érezzük, már fogytán vannak tartalékaink” – mondja mosolyogva.
„A városban, a tízemeletes bérházak között részben a gondok is más jellegűek – fűzi tovább a szót a dél-pesti régió vezetője, Szigetvári Györgyné. – A kapott talentumokat is másként osztjuk be. Számunkra nagy gondot jelent a hajléktalanok ellátása. Több mint négyszáz utcára, parkokba, erdőbe szorult embernek kell megoldanunk a tisztaruha-ellátását, ami nem kis gond. A kispesti és pestlőrinci főplébániával közösen kidolgoztunk egy programot, amelynek segítségével a rászorulók lelkigondozását próbáljuk biztosítani. Szerencsére a helyi önkormányzattól is sok segítséget kapunk munkánkhoz.” A „szerény szeretet” fejében, amelyet a karitász munkatársai adnak, nagyon sok szeretetet kapnak vissza a rászorulóktól. A szolgáló szeretet ereje megváltoztatja, gazdagabbá teszi az ember életét.

Nézem a kápolnából kijövő asszonyok arcát. Rájövök, miért olyan ismerős mindegyikük.
Eszembe jut Zsebe bácsi, a Pécs környéki faluban élt parasztember. Betegen feküdt az ágyában, rokonai, ismerősei nem látogatták. Ég felé nyúló két karjával a Jóisten segítségét kérte, haragos fohásszal hívta az elmúlást. A szociális nővér tenyerébe fogta a bácsi indulatos kezét, megsimogatta homlokát, fölé hajolt, és a beálló csöndben történt valami. Hogy mi, azt csak most értettem meg igazán. Zsebe bácsi megélte Isten szerető kézfogását.