A Bibliában nyomon követhetjük azt a gyökeres változást, amely a kétségbeesett tanítványok szomorúságát és félelmét néhány nap alatt ragyogó örömmé és bátorsággá változtatta. Az evangéliumok hűségesen írják le azokat az eseményeket, melyek e változást előidézték. Az első lökést egy asszonynak, a magdalai Máriának élményei adták. Kellemetlen lehetett az ősegyház számára, hogy éppen egy asszony volt Krisztus feltámadásának első hírnöke, mivel az akkori zsidó társadalomban a nők szavára nem sokat adtak. Minthogy azonban valóban egy asszony volt, aki elsőnek hozott hírt Jézus üres sírjáról, az evangéliumok őszintén leírják a dolgokat, úgy ahogy megtörténtek.
Ki volt ez a Mária Magdolna? A galileai Genezáret-tó partjánál fekvő Magdala nevű faluból származott. Amikor az evangéliumot hirdető Jézussal találkozott, „kiment belőle hét ördög” (Lk 8,2). Az akkori felfogás és szóhasználat szerint ez azt jelenti, hogy valami súlyos bajból, betegségből szabadította meg őt Jézus. Hálából csatlakozott hozzá, és követte őt az apostolokkal együtt folytatott vándorlásain. Amikor Jézust halálra ítélik és keresztre feszítik, jelen van, és figyeli az eseményeket (Mt 27,56–57). Jelen van Jézus sírba helyezésekor is (Mt 27,60). Míg a férfi tanítványok félősen bezárkóznak egy jeruzsálemi házba, ő vasárnap hajnalban, néhány más asszonnyal együtt, bátran elmegy Jézus sírjához (Mt 28,1), melyet üresen talál. Még ő sem várta Jézus feltámadását, és ezért a sír üressége csak növeli bánatát: már a holttest sincs sehol, hogy a közelében sírhasson és imádkozhasson; valami gonosz ellenség, úgy látszik, még azt is eltüntette. Mária Magdolna ekkor az apostolokhoz siet, hogy hírül vigye, amit tapasztalt. Erre végre a férfi tanítványok közül ketten, Péter és a „szeretett tanítvány”, is felbátorodnak, és a sírhoz futnak, hogy lássák, mi történt. A sírt üresen találják, de nem szétdúlt állapotban, hanem szépen rendbe téve.
A hamarabb a sírhoz érkező „szeretett tanítvány” tisztelettel megvárja, hogy Péter is megérkezzék, és elsőnek menjen be a sírkamrába. De a „szeretett tanítvány” az, akinek Isten megnyitja a belső szemét, hogy azzal lássa az eseményeket: „Látta, és hitt” (Jn 20,8). Hitt abban, hogy Jézus „feltámadt (szó szerint fordítva: felkelt) a halálból”. Rajta a halál nem uralkodik, ő maga a „Feltámadás és az Élet”, és ezért „aki benne hisz, ha meg is hal, élni fog” (Jn 11,25). Mi mást tehetnénk erre, mint hogy újra meg újra énekeljük: „Alleluja. Alleluja. Hála legyen az Istennek. Alleluja.”
