A győri karmelita kolostor egy részét a háború vége felé le akarták foglalni katonai célokra. A tartományfőnökség ekkor úgy döntött, kispapokkal feltöltik a házat. Így kerültem három társammal 1944. augusztus 11-én Keszthelyről a győri rendházba. Tanulmányainkat magántanulóként végeztük a keszthelyi premontrei gimnáziumban, ahová tanév végén visszatérünk vizsgázni – így gondolta az elöljáróság és mi is. 1944. október 15-én, amikor Horthy Miklós bejelentette a háborúból való kilépésünket – később ezt kiugrási kísérletnek nevezték –, Apor Vilmos püspök nálunk, a Kármelben Avilai Nagy Szent Teréz ünnepén misét mondott, s utána ott maradt ebédre. A portás testvér az asztalnál közölte a kiugrásról szóló hírt, mire Apor Vilmos püspök azonnal távozott: „Prior atya, elnézést kérek, de nekem most otthon kell lennem.” A főpásztorral korábban is találkoztam, nálunk bemutatott szentmiséin mi, kispapok asszisztáltunk. Szegi Ernő karmelita szerzetes volt a lelki vezetője és gyóntatója. Apor püspök nem Ernő atyát hívta magához, hanem ő kereste fel időről időre, s végezte nála szentgyónását. Ilyenkor néhány kedves szóval minket, fiatalokat is köszöntött. A szovjet csapatok 1945. március végén, nagykedden érték el a Rába folyó vonalát, ami Győr bevételét jelentette. A Rába túlsó partján a németek keményen ellenálltak, a kolostor nyugati falán gyakran csapódtak be tüzérségi lövedékek. Győri tartózkodásom alatt tizenkét bombázást éltem át. Tizenöt-húsz méterre robbant hozzám legközelebb bomba, tehát mindenre fel voltam készülve. Minden templomban fölolvasták a püspök körlevelét, amelyben helyben maradásra buzdította papjait. A karmelitákat a nyilasok többször majdhogynem kényszerítették, menjenek Nyugatra, mert szükségük volna igaz, jó magyar papokra. A házfőnök, Fekete Jenő atya azt mondta nekik: a magyaroknak idehaza is szükségük van jó papokra. Nagykedden megjelentek a szovjet katonák a városban. Szörnyű szabad rablás vette kezdetét. Ismert, hogy a Püspökvárba és pincéjébe számos polgári személyt fogadott be Apor püspök, köztük sok lányt és asszonyt. A karmelita templom kriptájába is mintegy százötven asszony és nő költözött be. Az elkészített koporsóhelyek szolgáltak alvóhelyül a menekülőknek, akik pokrócot, meleg holmit hoztak magukkal. Növényekkel sikerült annyira elfednünk a kripta lejáratát, hogy amikor a szovjet katonák átkutatták a rendházat, nem vették észre az ajtót. Minden cellát végigjártak, azt a szobát is, ahol a rendháznak anyagi természetű értékei voltak: a monstranciák, kelyhek, ereklyék ereklyetartókkal és az élelmiszer. A szovjet katona, mivel az ajtó két kulccsal volt zárva, kiütötte annak betétjét, s kirakta az ajtó elé, a folyosóra az elzabrálásra szánt holmit. Mi, kispapok pedig élelmesen eltüntettük ezeket a padlástérben. A Püspökvárban történtek ismertek: orosz katonák nagypéntek délelőtt fölfedezték a lányokat és asszonyokat a pincében. Délután négy óra tájban – már ittasan – visszatértek. Püspök úr nem engedte le őket. A részeg katonák egyre csak követelőztek: krumplipucolásra adjanak nekik asszonyokat. Püspök úr kitessékelte őket, de egyikük nemigen akart mozdulni, majd egy váratlan pillanatban visszafordult, s a nyakában lógó géppisztollyal közelről leadott egy sorozatot. Egy golyó a homlokán, egy a csuklóján, egy pedig gyomortájon érte a püspököt. A fején és a csuklóján a golyók súrolták Apor Vilmost, de a gyomortáji lövedék a testében maradt. Egy óra múlva tudtuk meg a történteket. A pincében tartózkodó menekült orvos azonnal kórházba utalta a súlyos sebesültet. Valaki futva a kórházba sietett, közben Apor püspököt légoltalmi, úgynevezett légós ágyra fektették, s így vitték a jó kilométerre lévő Szentháromság Kórházba. A karmelita kolostorban mindenki imára kulcsolta a kezét, s egész éjjel fölváltva imádkoztunk. Annyit tudtunk, a püspököt meglőtték, súlyos az állapota. Majdnem éjfélig tartott az operáció a petróleumlámpák fényénél. Úgy nézett ki, sikerült a műtét. Nagyszombat délután a püspök magához tért az altatásból, a helyzethez viszonyítva jól érezte magát. Húsvétvasárnap délelőtt is még jó hír jött. Délután négy óra tájban azonban hirtelen felszökött a láza. Az orvosok hiába próbálkoztak, nem tudták csillapítani. Egyre aggasztóbb hírek érkeztek, majd húsvéthétfőn kora reggel megtudtuk, hajnali egy óra öt perckor Apor Vimos püspök meghalt. Prohászka Ottokár és II. János Pál pápa halálának napja is április 2. volt… Délelőtt tizenegy óra tájban megszólalt a közös imára szóló kis harang. Odasiettünk: a házfőnök atya hívott minket. Társaságában volt Cseh Sándor püspöki titkár, Póka György szertartó, Zágon József irodaigazgató és még egy papi személy, akire már nem emlékszem. A házfőnök atya közölte: segítségre van szükség, a püspök úr holttestét most hozták a főtisztelendő atyák a kórházból. Igen fárasztó volt az út a romos utcákon. Megálltak nálunk pihenni, a loretói kápolnában az oltár elé helyezték a holttestet. Mi, tizenhat-tizenhét éves karmelita kispapok fogtuk meg a hordágyat, s indultunk el a főpásztor lila ornátusba öltöztetett holttestével a Püspökvárhoz vezető meredek úton: Kalocsai József, később esztergomi egyházmegyés pap, Szalay János Leo testvér, Boros József Remig testvér és én. Mögöttünk jöttek az említett atyák. Közben majdnem elgázolt minket egy szovjet teherautó, az utolsó pillanatban tudtunk behúzódni az egyik kapuboltozat alá. A Püspökvár emeletén, a püspöki magánkápolnában, az oltárnál előkészítették a koporsót. Nekem az a szerep jutott, hogy a püspök urat tarkója és válla alatt fogva a légoltalmi hordágyról a koporsóba helyezzem. Közben a szájából véres váladék csordult ki, s rákerült a kezemre. Zsebkendőmmel letöröltem, s később – azóta is sajnálom – engedtem kimosni a zsebkendőt, ahelyett, hogy ereklyeként őrizném. Mivel a székesegyház romos állapotban volt, Apor Vilmost a Kármelben temették el a húsvétot követő szerda délelőtt tizenegy órakor, táblája ma is ott látható. Az Aradi vértanúk útjára néző emeleti részen laktam kispap társaimmal együtt. Az egyik irányban a vasútállomásig, a másikban a székesegyházra láttunk. Még ugyanezen a héten, egyik délelőtt arra lettem figyelmes, hogy a vasútállomás felől orosz csapat érkezik. Négy katona, géppisztollyal a kezében, mögöttük civilek és katonák, középütt egy szovjet katona, nyakában cirill betűs táblával: „Aki fegyverét jogtalanul használja, méltó a büntetésre.” Állítólag azt a szovjet katonát kísérték végig a városon, aki meglőtte Apor Vilmos püspököt, s a Budai út bejárójánál, ahol a gabonapiac működött és a pénzügyőrség háromemeletes épülete emelkedett, annak falánál kivégezték.
