Fotó: Kissimon István
Anna néni otthonában fogad bennünket, ahol férjével és egyik gyermeke családjával él együtt. A fiatalok dolgoznak, az unokák már az iskolában vannak. Vendéglátónk jöttünkre már reggel megsütötte a pogácsát. Beszélgetésünk közben pedig nemcsak egy karitászcsoport története tárul elénk, hanem egy asszony tanulságokkal teli élete is.
Csoportban az erő
Nagyon örülök ennek a díjnak, amelyre egyáltalán nem számítottam. Úgy érzem, ez nemcsak az enyém, hanem a régióé is, amelyet képviselek – kezdi a beszélgetést Anna néni. Kérdésemre pedig, hogy miképp csöppent ebbe a munkába, így felel: Negyven évig dolgoztam óvónőként. Húsz éve vagyok nyugdíjban. A nyugdíjas életem első fél évét igencsak megszenvedtem. Nem találtam a helyem, hiányzott a hivatásom. El sem tudtam képzelni, hogy mit fogok kezdeni magammal. Ekkor indította el a Katolikus Karitász azt a mentálhigiénés képzést, amely által rátaláltam a segítő útra.
A bajóti régióban 1995-ben alakultak meg az első csoportok. Sokat köszönhetünk Ferenczyné Molnár Évának, aki ma is a vezetőnk, és nagyszerű lelkipásztorainknak, akik egyengették a hivatásunkat, mint például Vargha Miklós Péter, Molnár Alajos vagy Hollai Antal atya. Az utóbbitól rendkívül sok értékes tanácsot kaptunk. Az evangélium megismerésére ösztönzött bennünket, mondván: csak akkor tudjuk gyakorlattá tenni Krisztus üzenetét, ha ismerjük is azt. Ő bogozta a lelkünkre azt a felismerést is, amely szerint, ha a Mestertől mindent meg akarunk tanulni, akkor nem elég csupán egyszer felkeresnünk őt, hanem vele kell élnünk.
A központunk Esztergomban van. Csoportjaink huszonhárom faluban működnek a régióban. Rendszeresen találkozunk a vezetőkkel, lelkinapokat tartunk. Odafigyelünk arra, hogy időnként feltöltődjünk lelkileg. Egymástól is tanulunk ezeken az alkalmakon. Écsy Gábor atyával is tartjuk a kapcsolatot. Ez mind sokat jelent számunkra.
Kezdetben a csoportunk tizennyolc tagból állt, sajnos időközben többen eltávoztak közülünk. Jelenleg tizenketten látjuk el a feladatokat, mindannyian idősebbek vagyunk. A fiatalokra nagy szükségünk lenne, de tudjuk, hogy a mai életvitel mellett a gyerekeket nevelő korosztály kevéssé képes ezt a munkát végezni. Azért így is szép számmal vannak fiatal pártoló tagjaink, akik főként a rendezvényeinken segítenek nekünk. Felosztottuk a falut magunk között.
A misszió formái
A szegénységnek ezerféle formája van, s az anyagi rászorultság csak egy a sok közül
– mondja Anna néni, majd így folytatja: – Tulajdonképpen az egész falu életében részt veszünk. Együttműködünk az önkormányzattal, az összes civil szervezettel, a családsegítő munkatársakkal. Bekapcsolódunk az egyházközség életébe is. Erre azért is van nagy szükség, mivel nincs itt lakó papunk. Igaz, Kardos Mihály atya átjár hozzánk Tátról hetente négyszer misézni, és ellátja a falut, de mégiscsak magunk vagyunk. Össze kell fognunk. A plébániánk üresen áll, de van funkciója, hiszen ott osztjuk a ruhákat.
A legtöbb tennivalónk a családosok és az idősek körében van. Sokszor megtapasztaljuk, hogy a szegénység ma mást jelent, mint régen. Többen követelik, elvárják a segítséget. Aki azonban valóban rászoruló, az sok esetben szégyelli, hogy kérnie kell. Őket szinte fel kell kutatnunk, utánuk kell mennünk. A szegénység alatt pedig nemcsak az anyagi nélkülözést értem – hangsúlyozza Anna néni.
– Sok falubeli idős ember él különböző szociális otthonokban. Nagy ünnepekkor, de év közben is meglátogatjuk őket. A családtagok ugyan beszaladnak hozzájuk, el is látják őket minden földi jóval, de aztán sietnek tovább. Mi az időnket, a figyelmünket adjuk nekik. A legtöbbjük ilyenkor elpanaszolja, hogy magányos, hiányzik neki az otthona, a faluja, az ismerősök. Sok keserűséggel találkozunk. Tavaly karácsonykor megkértem az atyát, hadd osszam meg a hívekkel azokat a tapasztalatainkat, amelyeket a szociális otthonokban szereztünk. Úgy éreztem, kötelességem megtenni ezt, miközben tudom, sokan valóban nem tudják vállalni az idős szülők gondozását. Ám azt is látom, hogy olyanok is akadnak, akik képesek lennének rá, csak nem merik, vagy nem akarják magukra venni ezt a feladatot.
Nem könnyű a sorsuk az egyedül élő idős embereknek sem, őket minden karácsonykor meglátogatjuk. Ilyenkor az atya szentáldozásban részesíti őket. Előtte a kilencvenhárom éves Kati nénink, aki szintén karitásztag, körbelátogat mindenkit kerékpárral, és megkérdezi, hogy kinek, mikor alkalmas a plébános úr látogatása. Ezzel a szolgálattal is igyekszünk ápolni a falu hitéletét. Hiszen úgy fogynak a hívek, ahogyan meghalnak az öregek. És nekünk, világiaknak van tennivalónk, hiszen nem várhatunk el mindent a papjainktól. Az idősek ráadásul bennünket is várnak, nemcsak az atyát. Sosem felejtem el azt az öreg nénit, aki összetette a két kezét, amikor meglátogattam. Már búcsúztam tőle, már a külső ajtón is kiléptem, és még akkor is ezzel a hálás kézmozdulattal állt.
Egyfajta missziónak tartjuk azt is, hogy az idős emberek szentségekben részesüljenek. Ezért minden évben megszervezzük a betegek miséjét. Az önkormányzat segít, hogy egy kisbusszal eljussanak a templomba azok is, akik már nem járóképesek. Az atya minden hatvanöt év feletti idősnek kiszolgáltatja a betegek szentségét. Utána agapén látjuk vendégül őket. Ilyenkor találkoznak a régi ismerősök, nagy öröm ez nekik.
Tokodon a régi bányák környéke ma már missziós terület. Jó lenne, ha a cigány rászorulókat a templomba is be tudnánk hívni, hogy ne csak a ruhaosztásra jöjjenek. Ám ehhez több munícióra lenne szükségünk. A faluhoz tartozik egy úgynevezett pincevölgy is, ahol a legszegényebbek laknak. Itt is sok a tennivalónk.
Az emberek szerencsére nem zárkóznak el, ha segíteni kell. Évek hosszú sora alatt gyakorlattá vált, hogy a plébánia udvarára elhozzák a feleslegessé vált, adományba szánt tárgyaikat. Vállalkozók is támogatnak bennünket. A falu pékje például ingyen süti meg a Szent Erzsébet-cipókat, karácsonykor a kalácsot. Mások is segítenek. De arra is vigyáznunk kell, hogy mi, karitásztagok ne mindig csak kérjünk a tehetősebbektől – állapítja meg bölcsen beszélgetőtársam.
Gondok és vigaszok
Anna néni segít, ahol tud. A hajdani pedagógus fáradhatatlanul végzi feladatait, az egész falu óvó nénijévé lett. Gondolhatnánk, csak az képes ilyesmire, akinek magának semmi gondja. Azonban ez nincs így. Négy unokája közül az egyik súlyos és az orvostudomány mai állása szerint gyógyíthatatlan betegségben szenved. Kifogyhatatlan energiáiból neki is jut. Sokat foglalkozik vele kicsi kora óta. Mindig kitalál valamit, hogy az unokája jól érezze magát. Miközben nagymamaszíve fáj. Kézműveskednek, együtt alkotnak. Anna néni amúgy is mindenkit arra buzdít a környezetében, hogy tegye hasznossá magát, legyen célja. Senki se süppedjen bele a gondjaiba, fájdalmaiba. Ő maga festőtanfolyamra is jár. Hetvenévesen, hat évvel ezelőtt iratkozott be a szakkörbe. Otthonuk falait képei díszítik.
Alkotókedve más területeken is megmutatkozik. Legfrissebb, sokak szívét megmelengető „műve” idén nyáron készült el. A helyi régi, ma már nem működő iskolában mackó-, illetve babakiállítást rendezett. Adománycsomagokból maradt, senkinek sem kellő játékok leltek ily módon otthonra a hajdani tanoda falai között. Azt is megtudtuk, hogy leginkább a felnőttek élvezik ezt a kiállítást.
S mi tagadás, e sorok íróját is nehéz volt kicsalogatni a kedves tárlatról. De a több mint ezerötszáz felkarolt, itt-ott bizony megkopott, öreg mackó és kidobásra ítélt baba között állva, lelki szemeim előtt megjelentek az istápolt rászorulók is.
Vendéglátónkkal beszélgetve pedig egyre biztosabb lettem abban, amit régóta sejtek. Vagyis, hogy a kerékpárral jó hírt vivő kilencvenhárom éves Kati nénik, fáradhatatlan Annuska nénik, ismeretlenül is ismerős Erzsi, Mariska és Juliska nénik tartják és viszik törékeny vállukon ezt a néha oly reménytelennek tűnő, nehéz világot.
