Fákat ültettek az iskola körül. Nyári zöldjükből még maradt valamennyi. A színváltozás csupán ezt érinti. Szőke, barna fejek a gyerekekéi, de holnapra mind változhat. A holnapi: néhány év, amely korán felnőtté avatja a gyenge főt. Nem csupán a haj színét. A kérdés: marad-e valami a gyermeklélekből úgy, ahogy az a fehér köntösű tanító szerette volna?
Tűnik, merül oly sok alak, s marad mind mögött az Örök-Egy. Ezt Ő nem így mondta, ám az utolsó két szóban önmagát értette/érti.
Nem a természet változékonyságára utalt az apostol sem – szólva a gyermekség állapotáról –, hanem a felnőttség égi és földi „jogviszonyára”. Arra a láncolatra, amely szabaddá tesz.
A fák szabadok, a növények, minden, ami térképként távlat előttünk. Hová tekintsen a szem? Az iskolaajtóra: befogad és kibocsát. A belső szellem segítheti az értelem, a lélek szabadságának növekedését – örök törvények szerint, melyek nélkül nincs pedagógia (nevelés), naggyá válás a jellemben, nincs öregkori fennmaradás sem.
Újulva-megmaradva üzennek a fák, üzen a teremtés – a koronként változó, mégis változhatatlan természet.
