Lelassítok, még annál is jobban, mint amit a KRESZ előír, nézegetem a házakat. A kora délutáni napsütésben üres a főutca. Egy udvarban három férfi villával szalmakazlat épít. Máshol se ember, se állat nem poroszkál a hőségben. Az önkormányzat épülete előtt leparkolok. Kihaltnak tűnik, próbálok benyitni az egyik ajtón, zárva van. Tétován sétálgatok az udvaron, egyszer csak megjelenik valaki a bejáratnál. Mikor elmondom, mi járatban vagyok – a sok-sok problémával küzdő településen a cigányok helyzetéről szeretnék tájékozódni, ezért a polgármester asszonyt keresem –, az ügyintéző hölgy eltűnik. Mikor visszatér, csak annyit mond, a település első embere váratlanul szabadságra ment, nem tudok vele beszélni.
Továbbindulok hát, keresem a Jó Pásztornővérek házát, tudom, a templom mellett, a plébánia egykori épületében laknak. A házat az egyházmegye korábbi főpásztora, Seregély István egri érsek ajánlotta fel nekik. A misszióba érkező, addig külföldön működő nővérek olyan helyre kerültek, ahol a lakosság közel negyven százaléka cigány származású, így segítő szándékuk itt komoly lehetőséget kapott. Volt és van is mit tenniük a településen. A falu vezetői is örömmel fogadták őket. Ma már a nővérek segítenek az iskolásoknak, a tanulásban éppúgy, mint szabadidős programjaik megszervezésében. Mindez a Jó Pásztor-nővérek karizmájából is fakad. Az 1829-ben Pelletier Rosa Virginia Eufrázia nővér által Franciaországban alapított rend – bár a kommunista idők előtt is működött már Magyarországon –, a rendszerváltozás után anya- és gyermekotthont nyitott hazánkban. Foglalkoznak prostituáltakkal és kábítószeres fiatalokkal is. Az alapító anya – akit 1940-ben szentté avattak – egyik mondata vezeti a rend mostani nővéreit: „Egy ember többet ér, mint az egész világ.”
Az élet Gyöngyösorosziban talán nehezebb, mint a világ sok más táján – itt az ember keveseknek ér annyit, mint az egész világ. Az itteni két Jó Pásztor-nővér közül Marie-Georgette a vezető, akit mindenki Zsorzsett nővérnek hív. Franciaországból, Elzászból érkezett Magyarországra, először a fővárosi rendházban dolgozott, később jött Gyöngyösorosziba. Társa Rita nővér, aki a szépen festett, takaros ház kapujában fogad. A darazsakkal bajlódik, amik a kövek közé költöztek, s minden kapunyitáskor megtámadják az érkezőt. Nem jók házőrzőknek, hiszen nem tesznek különbséget hívatlan és kedves vendég közt… Rita nővér se tud sok jó hírrel szolgálni. Szerényen próbálja elhárítani a hosszabb beszélgetést, mert mint mondja, a nyári szünetben a gyerekek nem járnak hozzájuk, érdemesebb volna ősszel látnom, mivel is foglalkoznak a településen a nővérek, majd hozzáteszi: sokszor foglalkoztak már az újságok velünk, pedig csak azt tesszük, amit tennünk kell… A gyerekek nyáron is hátrányos helyzetben vannak, s nem hinném, hogy külföldre mennek nyaralni – vagy bárhová. Útnak eredek hát, át a falun, keresem riportom alanyait. Az aszfalt szinte folyik. Lassan megyek, nézegetem a házakat. Keresem azt, amelyikben a nővérek a cigány lányokat korrepetálják, és tanítják őket, hogyan vezessenek egy háztartást. Tudom, a főzéshez a zöldségeket a plébánia kertjében termelik meg, ahol maguk kezdtek kertészkedni. A helyiek, amikor látták tevékenységüket, felajánlották segítségüket. Ezzel már el is kezdődött a pedagógiai munka, hiszen a közös sikerért más kertjében kellett dolgozni. Megtalálom a kétszintes, javarészt külföldi adományokból emelt épületet, amely napközi, de ha úgy tetszik, szociális otthon a cigányok számára. Itt a lányok, akik legtöbbször nagyon hamar válnak anyává, megtanulhatják a házimunka apróbb fortélyait: főznek, mosnak, varrnak, vasalnak. A nővérek segítik őket, hogy a kevéske pénz beosztásában is gyakorlatot szerezzenek. Továbbmegyek, kiérek a faluból is. Az út menti patakban gyerekek lubickolnak. Vidámak: nevetgélnek, kiabálnak, locsolják egymást a sáros vízben. Amikor meglátnak, fekete arcukban kétségbeesetten világít a szemük. Rettegve néz rám fiú és lány egyaránt. Köszönök nekik, halkan, egymást átölelve válaszolnak. Ugyancsak csendesen megkérdezik: rendőr tetszik lenni? Nevetve válaszolom: nem. Hatalmas ricsajjal kezdik mesélni, hogy ők bizony attól féltek, a rend őre vagyok… Mert nem szabad itt fürdenetek? – teszem fel nekik a kérdést. De, szabad, mi akkor is azt hittük, hogy maga rendőr – hangzik a válasz. Próbálom a helyzetet oldani, a patak neve felől érdeklődöm. A gyerekek csak Kocsimosó néven ismerik. Kedvesek, mosolygósak. Megnyílnak, s mutatják: úsznak. Ez, úgy látom, errefelé azt jelenti, hogy a kétes tisztaságú vízben hasalnak, egymást locsolják. Érdeklődésemre elmondják, a faluban szinte minden felnőtt munkanélküli. Amikor kérdezem, hogy miből élnek a családok, a csöppségek – hiszen még azok –, apjuk közmunkáját és az erdőben szedett gomba eladását említik a jövedelmek közt. Az egyik gyerek, no meg a testvére arról beszél, hogy a mamája tizennyolc éve munkanélküli… Apjuk néha kaszál vagy árkot tisztít. Amikor azt kérdezem, hogy szüleik most éppen mit csinálnak, azt válaszolják, otthon pihennek, hiszen meleg van. Egyre többet beszélnek. Elmondják, hogy az óvodás és iskolás osztálytársaik közt is nagyon sok a cigány, de a nem cigányokkal is jól megvannak. Büszkén mesélik, hogy a környéken van olyan település, ahol a cigányokkal problémák vannak, de mint mondják, náluk mindenki békében él. Érdeklődöm a nővérek felől is. Mint mondják, sok érdekes dolgot csinálnak, segítenek a fiataloknak tanulni is, enni kapnak, programokat is szerveznek nekik, ám panaszkodva mondják, ingyen már nem adnak ruhát a rászorulóknak, csak ritkán. Azt máshonnan tudom, hogy egykor a nővérek ellenszolgáltatás nélkül adták a holmikat mindenkinek, ám hamarosan kiderült, hogy az ilyen ajándéknak nem volt „becsülete”, a tulajdonos sokszor megvált a kapott árutól: eladta. Hogy most mi a helyzet, azt ez alkalommal nem tudtam meg… Beszélgetésünk közben két fiatalember is érkezik. Eleinte furcsán néznek rám, majd elmondják, ők is fürdeni jöttek. Az egyik iskolás még – bár idősebbnek nézném. Mindketten arra panaszkodnak, hogy semmilyen munkát nem tudnak szerezni a környéken. Búcsúzkodni kezdek, építgetem a visszavonulás útját, de ők beszélnek. Dicsérik a falut, a két idősebb panaszkodik a pénz hiányára – a kicsik még vagy már (!) mindezt nem érzékelik. Aztán egyszerre hárman is megkérdezik: Nem fürdik maga is ebben a melegben velünk? Zavarba jövök, hiszen lelkesen hallgattam beszámolójukat sorsukról, még én faggattam őket, de nagyon nehéz másokkal közösséget vállalni. A Kocsimosóban éppúgy, mint az élet más területén…
