Köszöntőjében Jeges Mirjam OCD perjelnő üdvözölte a generálist, Vörös Imre András tartományfőnököt, a jelen lévő kármelita atyákat, testvéreket, papokat, a kármelita harmadrend valamennyi tagját és minden vendéget. „Mária oltalma alatt megszűnnek a különbözőségek. Megtapasztalhatjuk, mit jelent az a szeretet, amelyet Krisztus kíván tőlünk: hogy egyek legyünk, és hogy úgy szeressük egymást, amint ő szeretett minket.
A hangsúly azon van, hogy »amint ő szeretett«. Ami az igazi közösségünket létrehozza, az nem is annyira az emberi rokonszenv, hanem – mint ahogyan az új oltárképünkön látjuk – a mennyei valóság. Krisztus az, akiben egyek vagyunk, ő az, akihez minél közelebb kerülünk, annál közelebb leszünk egymáshoz is. Hála Istennek, olyan kötelék ez, amit sem a távolság, sem az idő nem tud elszakítani. Nagyon hálás vagyok Ferenc testvérnek azért, hogy ezzel az oltárképpel segít egyre inkább elmélyednünk annak titkában, hogy a menny és a föld egyesült, hogy megnyílt számunkra a menny, elérhetővé vált Krisztus, és megtapasztalhatjuk Isten közelségét. Ez az a szeretet, amely fölmelegíti a szívünket egymás iránt is. (…) Amit itt látunk, az egy titokzatos transzformáció, amely a saját lelkiéletünkben is megélhető.
Ez a kápolna hajdanán istálló volt, amely sok-sok év munkájával és erőfeszítésével alakult át Isten hajlékává. Azt hiszem, a mi életünkben is így van ez. Soha nincs vesztett ügy.
A Szentlélek segítségével lelkünk istállója képes átalakulni Isten lakóhelyévé. Ebben a mennyei örömben, amit földi örömünk színesít, ünnepeljük Isten csodáit, és adjunk hálát a Szűzanya oltalmazó szeretetéért!” – fogalmazott Jeges Mirjam. Az ünnepi szentmise főcelebránsa és szónoka Saverio Cannistrà generális volt. Szentbeszédében hangsúlyozta: „Ma az egész kármelita rend a legnagyobb ünnepét üli: megemlékezünk a Kármelhegyi Boldogságos Szűz Máriáról. S miközben őt ünnepeljük, rendünk elmélyíti létezésének legmélyebb gyökereit. Mit találunk ennek az ünnepnek a nevében, illetve azokban az olvasmányokban, amelyek kísérik? Egy szüzet, egy hegyet, egy prófétát és tanítványt. Pontosan ezeket látjuk a képen is, amely itt mögöttem a kápolnát díszíti, és amelyet hamarosan meg fogunk áldani.”
Középen egy hegy áll. Sőt: „a hegy”, amelyre hagyományosan azt mondjuk, az Istennel való találkozás helye. Úgy jutunk el ide, hogy fölfelé kell mennünk, minden erőnket beleadva, s eközben nagyon sok haszontalan súlytól megszabadulnunk. Egyrészt zord, kietlen ez a hely, másrészt tágas is, ahol szabadnak érezzük magunkat, és teljes tüdővel lélegezhetünk. A magány helye, ugyanakkor szeretetteljes és láthatatlan jelenlétet fedezünk föl itt, a hegy mély csendjében. Egy olyan Isten jelenlétét, aki mélységesen ismer bennünket: ajándékainkat, tehetségeinket, de bűneinket is, a fényes oldalunkat, de az árnyékunkat is, és úgy szeret, ahogy vagyunk.
A hegy az Istennel való egyesülés helye – hangsúlyozta homíliájában Saverio Cannistrà. Hozzátette: az Ószövetségben Hórebnek hívják ezt a hegyet. Itt találkozik Illés Istennel. Az Újszövetségben Kálváriának nevezik ezt a helyet, amint az evangéliumi részben hallottuk. Az Egyház története során számos nevet vesz magára ez a hegy: személyes és közösségi történeteink nevét. Sokszor a fáradság és a szenvedés helyei ezek, de a növekedéséi és a vigasztaláséi is, hiszen itt mindig jelen van az élő Isten, aki kísér minket, és megtart szeretetével.
„A hegyben ott a tabernákulum, Jézus, aki megígérte, hogy velünk marad a világ végéig. Látjátok: a hegy körül minden sötét, éjszaka van” – fogalmazott a szentmise szónoka. – Ez annak a hitnek a sötétsége, amelyben járunk. A megdicsőült Krisztus jelenlétét rejti ez az éjszaka, amely összekapcsol bennünket a dicsőséges fénnyel. Ez a sötétkék hoz kapcsolatba bennünket Krisztus, az angyalok és a szentek arany színével. A hit éjszakája megnyit minket Isten fényének befogadására, miközben a világ fényei megvakítanak, és eltávolítanak bennünket a valódi és örökkévaló fénytől.
Van itt még két személy, a Szűz és a próféta, a tanítvány. Emberi arcuk van, mint nekünk. Meghajolnak az Úr Krisztus imádásában, miként az angyalok, de valamiképp meghajolnak előttünk is, a mi fáradságos és bizonytalan úton járásunk előtt, kifejezve, hogy felajánlják a segítségüket.
Mária kitárt karjaival és felfelé fordított tenyerével imádságát és közbenjárását nyújtja nekünk. Ez a gesztus bátorít bennünket a Jézus felé vezető úton. A skapuláré, amely a kármelita lelkiség karakterisztikus szimbóluma, Mária közelségét fejezi ki, azt, hogy mellettünk van az úton. S végül ott a tanítvány. A próféta, aki képes látni a célt. Illés próféta vezeti a népet, főként akkor, amikor az emberek eltávolodnak az igaz Istentől, és hagyják, hogy megtévesszék őket a bálványok. Ám ez a próféta lehetne akár János is, a szeretett tanítvány, aki befogadja a házába Máriát, s ezáltal egy új közösség életét kezdi élni, Mária testvéreinek és Jézus barátainak közösségéét. A próféta és a tanítvány segítenek abban, hogy messzire lássunk, és kísérnek bennünket mint testvéreink a Kármelben” – hangzott el a rend generálisának prédikációjában.
„Ezért létezik a Kármel: hogy felmenjünk a hegyre, ahol Isten vár ránk. Megtart bennünket Mária imája és anyai szeretete, és kísér minket a barátok, a testvérek és a nővérek közössége” – hangsúlyozta Saverio Cannistrà. Végül így buzdította a jelenlévőket: „Kérjük ma az Urat, legfőképpen Máriának, a Kármel Anyjának közbenjárására, hogy mindez beteljesedjen ebben a közösségben is. Az itt jelen lévő szerzetesnővérek közösségében, az egész magyar Kármel közösségében, és mindnyájunkban, minden egyes lélekben. Ahogyan ez a kép is a Kármel ikonja, úgy lehessünk mindnyájan annak a misztériumnak az ikonjai, amely nekünk adatott.”
Forrás: Pécsi Egyházmegye
Fotó: Loósz Róbert
