Ennek keretében az egyik kerekasztal-beszélgetésen Mogyorósi Dorottya, az Európa Tanács Bioetikai Igazgató Bizottsága elnökségi tagja, Tringer László pszichiáterprofesszor és Oberfrank Ferenc, az MTA Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet ügyvezető igazgatója az agy és a társadalomtudományok viszonyát fejtegette. A kerekasztal-beszélgetés három új fogalmat vezetett be, amelyek legföljebb néhány éve szerepelnek a tudományos irodalomban. Ezek a neurofilozófia, a neuroetika és a neurojog. A neurofilozófia kapcsán Oberfrank professzor kijelentette: a test – lélek – agy – tudat viszonya régi, örök kérdés, s a tapasztalat azt mutatja, az idegtudományok művelői és a filozófusok mintha elbeszélnének egymás mellett. Segít-e a korszerű idegtudomány új kérdéseket felvetni az iménti összefüggéseket illetően? Mindenesetre a tudósok fontosnak tartották, hogy az egyes szakmák művelői, az orvosok és biológusok mellett a filozófusok, teológusok, jogászok együtt keressék a választ a bizony még többségében lévő nyitott kérdésekre. S ezt a kutatást is holisztikus, tehát egészelvűségre törekvő szemlélettel kívánatos folytatni. Tringer professzor az iméntiek kapcsán a kettős hatásról beszélt: az anyagi struktúra miként hat a gondolkodásunkra, s fordítva: a tudati elem is hatást gyakorol az agyi folyamatokra. A tudat és az anyag egymásra hatásában régebben a külső tényezőket tartották fontosabbnak, újabban a genetikai meggondolások kerülnek előtérbe. A mindennapi életre, a személyközi kapcsolatokra vonatkoztatva fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy különbséget kell tennünk a személy és a tett között, ami persze nem jelenti az egyén felmentését cselekedetei vállalása alól. Ez a megközelítés már átvezetett az idegtudományok és a jog kapcsolatához, amikor is felvetődik a felelősség kérdése. A jogi eljárásokban ugyanis mérlegelni fontos – mindig a konkrét esetekre vonatkoztatva –, vajon az adott személy rendelkezik-e az ügyei viteléhez szükséges belátással – azaz cselekvőképességének milyen fokon van birtokában? Előkerült a szabad akarat fogalma, s a kérdés: tudatunk kizárólag az agy terméke-e? Ha így van, ez nagyfokú determináltságot jelent, s akkor vajon felvethető-e a morális felelősség? A hallgatóban így hullámzott tovább: van-e lelkünk? Pusztán az agyra redukálható-e az emberi jelenség? A neuroetika – a korábbiakhoz hasonlóan a tudományterületekben járatlan olvasó számára ezt is egyszerűsítve – arra keresi a választ, vannak-e, s ha igen, milyen biológiai alapjai az erkölcsi tetteknek? Az erkölcsi normákat tekintve biológiai síkon a homloklebeny szerepét emelték ki a tudósok, hangsúlyozva, hogy nem szabad összetéveszteni a létesítő okot és a feltételt. Másként: nem a homloklebeny működése az oka erkölcsi cselekedeteinknek, ugyanakkor (megbetegedésével) befolyásolja azokat. Még egy gondolatot kiemelve a rendkívül érdekes eszmecseréből: az idegtudományok művelői egyetértettek abban, hogy az emberi természet – lényegét tekintve – nem változott a történelem folyamán. Ez a megállapítás – tulajdonképpen a legtöbb felvetéshez hasonlóan – további izgalmas kérdéseket indukálva túlmutatott a mostani, agyról való eszmecserén. S talán ez is volt az egyik cél: gondolkodjunk el azon, nem passzív befogadói vagyunk a valóságnak, hanem – tudati működésünkkel – előre megkonstruáljuk azt, amiért felelősek is vagyunk!
