Aztán a nappaliban álló utazóláda szép lassan elkezd megtelni az ajándékba szánt csecsebecsékkel. Az Ige megtestesülésére való várakozás alatt a családtagok különféle számításokat végeznek: kinek, mit, mennyiért, mi célból kell adunk. És valóban kell. Mert ajándékot adni (és kapni) jó; várakozni, és megvalósítani a másik ember vágyát nagyon jó, a ragyogó fa alatt ülni, ajándékot bontani és látni a másik örömét minden év egyik legszebb élménye.
A hagyományaink rendjének (egészséges) megtartása mellett felmerül-e bennünk a kérdés: amit az elmúlt években megtettünk (vagy nem tettünk), azt idén is pont ugyanúgy kell véghezvinnünk? Ha valaki számára nincs ajándék ötletünk, akkor „mert kell” alapon elengedhetetlen, hogy vásároljunk neki valamit (ami aztán talán a polc tetején porosodik)? Miből gondoljuk, hogy az unokahúgoknak és unokaöcsiknek a családi együttlétekkor a legszentebb pillanat a műanyag dömper vagy a síró baba kicsomagolása? Egyáltalán: mire van szüksége valójában a másik embernek?
Az elmúlt évtizedek karácsonyai arra tanítottak meg, hogy a másik embernek leginkább a másik emberre (és benne az isteni jelenlétre) van szüksége. Adventben és karácsonykor különösen. Arra, hogy nem csak ott, hanem jelen legyünk egymás számára. (Nem, nem a divatos „éld meg a mát”, „legyél jelen” szlogenek megvalósításáról van itt szó.) A gyerekeinknek arra van, hogy megsüssünk együtt egy mézeskalácsot, és nyakig cukormázasan nevessünk a szőnyegre csöppenő tojásfehérjén. A férjünknek arra, hogy végighallgassuk, mi történt vele aznap, és a harmadik tepsi sütemény elkészítése helyett rámosolyogjunk a szürke reggelen. A feleségünknek arra, hogy átöleljük, amikor hatalmas sóhajok között napok óta el le sem tért a gyerekszoba és a konyha közti útvonalról. (Karácsonyi) kényszereink, vélt vagy valós családi elvárásaink helyett szívmelengető volna idén valóban magunkat adni. Csak úgy. Ingyen. Mindenestül. Nem azért „mert kell”, hanem azért, mert mi magunk is ajándékba kaptuk azt, hogy létezünk.
