– A szerzetesi hivatás és a papság mikor éledt és hogyan formálódott Önben?
– Nehéz ezt megmondani. Édesapám arra a kérdésemre, miért éppen Pannonhalmára fogok járni, a következő egyszerű választ adta: ha a szomszéd járási állatorvos fiának jó, neked is jó lesz.
Nem azzal a céllal indultam el Pannonhalmára, hogy pap vagy szerzetes leszek. Természetesnek tűnt, hogy nagyapám, nagybátyám és édesapám foglalkozását folytatom, magam is állatorvosi diplomát szerzek.
Elsős gimnazista koromban kaptam egy Zorkij fényképezőgépet. Jó gépnek számított, a német Leicát másolták le a szovjetek. Szerettem fényképezni. Osztálytársaim olykor azzal bosszantottak: Korzi – ez volt a becenevem – azt fényképezi, hogyan nő a fű. A természetfotózás korán lenyűgözött. Pannonhalmán hétvégeken házimozi működött, értékes alkotásokat vetítettek nekünk. Miután megnéztük Szőts István Emberek a havason című filmjét, azt mondtam egyik pannonhalmi barátomnak: ó, ha egyszer egy film végén a nevemet láthatnám! Úgy gondoltam, operatőr leszek vagy hasonló…
Harmadikos gimnazista voltam, s karácsonytájt már motoszkált bennem a gondolat: érettségi után Pannonhalmán maradok. Amikor közöltem ezt szüleimmel, arra kértek, készüljek azért az egyetemre. Be is adtam jelentkezésemet az Állatorvosi Főiskolára, de a felvételire már nem mentem el. Természetesnek vettem, hogy Pannonhalmán maradok.
Miért döntöttem így? Olyan személyiségekkel találkoztam ott, akik jelentős hatást gyakoroltak rám, nem csak tanárként tekintettem föl rájuk. Az volt a meggyőződésem, hogy ők megtaláltak valamit.
Bencés szerzetes akartam lenni, s ezzel együtt a tanárságot is vállalnom kellett. Milyen szakot válasszak? Az irodalom és valamilyen nyelv mellett kötöttem ki. Ha ez nem lehetséges, akkor biológiát szerettem volna tanulni. Különösen a madarak, a növények vonzottak.
A noviciátus után szakválasztásra került a sor. Legányi Norbert főapát – ma is nagy tisztelettel gondolok rá – közölte velem: Richárd testvér, orosz szakosra van szükség. Így lettem magyar–orosz szakos. megismerkedtem az ószláv nyelvvel, a bizánci liturgiával, a keleti kereszténységgel.
– 1964-ben, szokatlanul fiatalon szentelték pappá.
– Akkoriban valószínűleg én voltam Európa legfiatalabb papja. Alig múltam huszonkét éves. Az egyházjog szerint ilyen fiatal korban nem szentelnek senkit pappá. Fölmentést lehetett volna kérni Rómától, de elzárt világban éltünk, nem volt egyszerű a Szentszékhez fordulni.
Norbert főapát úr azt mondta: Richárd testvér, mit csináljak magával, túl fiatal a papszenteléshez. Közöltem vele: Főapát úr, rendelkezzen velem. Következő nap hivatott, s közölte: Magát is pappá szenteljük. 1964. május 23-án, a pünkösd előtti szombaton szentelt áldozópappá Kisberk Imre püspök a pannonhalmi bazilikában.
– Emlékszem egy Önnel készített interjúra a Mozgó Világban…
– 1983 októberében jelent meg. Utána rövidesen betiltották a Mozgó Világot.
– Korzenszky Richárddal, a pannonhalmi bencés gimnázium igazgatójával készült a beszélgetés. Olyan kiemelkedő pedagógusegyéniségként tartották számon, aki ilyen módon még a diktatúra falát is áttörte.
– Tanítani… Izgalmas feladatot jelentett. Ahhoz, hogy valakiből jó tanár legyen, a kudarcok is szükségesek. Nekem is voltak különféle elképzeléseim és eszményképeim, de a lényeg, hogy a tanár saját magát adja az iskolai órán. Csak így tud bármit hitelesen továbbadni, s ez nemcsak a tanárságra, hanem a papságra is vonatkozik. Ha nem töltöttem volna el annyi időt a „harcmezőn”, a pedagóguspályán, nem is mernék beszélni róla.
Amikor visszatekintek ötvenéves papi életemre, azt látom, legalább húsz-huszonöt évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a papságról egyáltalán szólni tudjak. Okos dolgokat persze könnyű mondani, elég hozzá néhány könyv és csöppnyi rutin, de ahhoz, hogy hiteles legyen valaki, meg kell küzdenie saját gondolataival és tapasztalataival.
– Mit jelent Önnek a szerzetesi élet?
– A papság szolgálatra való elhivatottság, a szerzetesség pedig családi állapot. Különbözőségeink ellenére és különbözőségeinkkel együtt alkotunk közösséget. Nem vagyunk mindannyian mindenre alkalmasak, de mindenki alkalmas valamire. Egy szerzetesi közösségnek az adja az erejét, ha elfogadjuk egymás különbözőségeit, s elfogadjuk egymás adottságait, más kifejezéssel: a talentumait. Ezért nem vagyok magányos harcos sem papként, sem pedagógusként, nem vagyok magányos, bármit teszek is.
– Pap, tanár és művész. Együtt van jelen életében mindhárom, amit a külső szemlélő esetleg távol állónak gondol egymástól.
– Nem tartom magam művésznek. Fotóamatőr vagyok, akinek talán sikerül egy jó képet készítenie.
– Ugyanakkor verseket is ír, s éppen a közeljövőben jelenik meg fotóalbuma, Amikor felkel a nap címmel… A fényképekhez vallomásos szövegek társulnak.
– Tihanyi szobámból lassan húsz éve látom a felkelő és a lenyugvó napot. Rendkívüli élményt jelent a nap kezdetének és végének természeti látványa.
– Naplójegyzeteiben írja: „Őszi reggel: színes napfölkelte. Negyed nyolc körül jelenik meg a napkorong a Balaton túlsó partjánál. Apró fekete pont a vízen: a kész fotón látszik, halászhajó. Este fél hat után színesedik el ismét az ég: amolyan csoda-tobzódás ez a Badacsony körül. Szétszakadt felhődarabok sokasága, kék, lila, piros foltok az égen, világos kontúrok a Balaton túlsó végében, Fonyód után, ameddig a szem ellát. (2002. október 20.)”
– Elgondolkodva az említett hármasságon: van valami közös bennük, ez pedig a közlés. A klasszikus filozófia hármas fogalma kívánkozik ide: az igaz, a jó és a szép. S azt is mondja a klasszikus filozófia, mindhárom összekapcsolódik, mindegyik szoros összefüggésben áll a létezéssel.
Az életről és a halálról van szó. Minden valamirevaló művészet – számomra mindenképpen – egzisztenciálisan szólítja meg az embert. S ha egzisztenciálisan szólít meg, létezésünkben szólít meg: születésünkben és halálunkban.
A pedagógusnak arra kellene fölkészítenie a gyereket – sokkolni szoktam ezzel a pedagógusokat és a szülőket –, hogy tudjanak meghalni. Miért mondok ilyen ostobaságot? – vetették többször ellene, s másként fogalmaztam meg: Készítsük fel őket arra, hogy ne menjenek elébe saját haláluknak. Készítsük fel őket az értelmes életre. Ezt szolgálja a pedagógus hivatás.
A papi hivatás ugyancsak az életről szól. Életre születtünk mindannyian, s mindenki keresi élete értelmét. A hívő ember Krisztuson keresztül megkapja erre a választ. De nem elégedhetem meg azzal, hogy elmondom a katekizmus tételeit annak, aki mindennapi problémáival küzd. Szükséges, hogy meg tudjam hallgatni őt, befogadó legyek, érezze meg, valamilyen formában érte vagyok. Ez a vele lenni, érte lenni a pedagógusi, a papi és minden emberrel foglalkozó hivatásban ott kell hogy legyen.
A harmadik, a művészet kinyitja az ember szemét és szívét. Gondolkodó lények vagyunk, de látó, halló, érző lények is, akik érzékenyek a szépre, s ezzel együtt a jóra és az igazra is.
A művésznek, a pedagógusnak és a papnak azt kell szolgálnia, hogy az ember magára találjon, fölismerje élete értelmét. S váljon útitársává. Mindannyian úton vagyunk. Az út metafora. Már irodalomtanár koromban meg – ragadott ez a kép. Rónay György írja Szerápion legendák című művében: „Úton vagyunk. Azt hiszem, épp elég, ha ennyit tudsz.”
Az evangéliumokban gyakran előfordul az út. Jövünk és megyünk, valahonnan valahová. Az ember elcsügged, reményét veszti, mint az emmauszi tanítványok, akik érzik az idő múlását. Még nincsen vége, de már esteledik. Maradj velünk, mert esteledik. S aztán a kenyértörésben fölismerik Krisztust. Ettől kezdve megfordul az életük, megfordul az útjuk, visszamennek oda, ahonnan reménytelenül indultak el; s reményt visznek, örömhírt mondanak. Ez volna a feladatom, feladatunk.
Hetven év fölött már jóval túl vagyok életem kétharmadán, s hogy mennyi van még hátra? Szokták mondani: minden nap ajándék, és valóban ajándék. Az úton megtapasztaltam, hogy nem vagyok egyedül, velem volt és velem van az Úr, amiért hálát kell adnom.
Fotó: Cser István és Korzenszky Richárd
