Coenék előszeretettel forgatják ki sarkaiból a nagy amerikai álmot, melynek mítosza – miszerint az Újvilág a nagy lehetőségek, a korlátlan szabadság és boldogulás hazája – még ma is hat. A hangnem legtöbbször gunyoros, mi több, véresen abszurd, melyhez az amerikai kulturális identitás jellegzetes témáit is rendre kifacsarják, ám legújabb filmjükkel már nem akarnak lázadni. A beatkorszak hajnalán, 1961-ben járunk, a legendás New York-i folkkocsmák egyikében. Egy zilált hajzatú, szomorú szemű alak énekel éppen komoly átéléssel, s gitárját pengeti hozzá. Mikor befejezi, szerény taps, mire előadónk megjegyzi, ez a dal se nem régi, se nem új, mivel egy népdal.
Tökéletes önjellemzés: Llewyn Davisről (Oscar Isaac) ugyanis senki sem tudja, honnan jött és merre tart. Létezése a fontos. Éjszakánként régi szeretők és jó fej haverok kanapéin alszik, cigit tarhál, hitelre fogyaszt, és bolyongva vár a nagy kiugrásra, mellyel mindenki előtt igazolhatná zsenialitását. A befutás azonban úgy tűnik, nem akar összejönni. Van helyette középszerű, de kiegyensúlyozott zenész barát, folyton szitkozódó barátnő, kispolgári rokon, kicsinyes producer és egy macska, amely ugyanolyan hirtelen bukkan fel és tűnik el hősünk életében, mint ő másokéban. Davis kapcsolatai felületesek, felelősségérzete nincs, csupán gitárja és népdalai hűségesek hozzá. S egy kiheverhetetlen múltbéli tragédia. Ők kísérik el e különös odüsszeián, melyet a Coen testvérek gyönyörű, füstös képekkel, élményszerű komótossággal és fantasztikus hangulatteremtéssel mesélnek el. A csendes melankólia mindezek mellett elsősorban Oscar Isaac eszköztelen és megindító alakításán keresztül sugárzik felénk, aki a forgatáson maga énekelte a dalokat.
Llewyn Davis világában elmerülni kellemesen szomorkás, ugyanakkor megkapóan humoros élmény, a játékidő előrehaladtával mégis nyugtalanság vesz erőt rajtunk. Hisz mit látunk? A szabadság őszinte kötődések nélkül gyökértelen sodródás, a hírnév csalóka délibáb, a boldogság pedig mérhetetlenül távolinak tűnik. Nesze neked, amerikai álom.
