A zene mindenhogyan

Fotó: Csibi Szilvia

 

Jóllehet – ahogy vallja – a színpadon él igazán, többirányú zenei hivatását nem áldozná fel a népszerűség oltárán. Csupa rokonszenves ellentmondás. Szelíd, halk szavú, tisztán gondolkodó fiatal művész; lelkes, a rábízott gyerekekről szeretetteljes mosolygással szóló tanár. Másfelől magának való lokálpatrióta. Céltudatos, tervekkel teli, mégis a legjobb értelemben vett művészi alázattal oktatja a váci kórusiskolásokat – miközben maga is folyamatosan készül, hogy kiteljesíthesse énekesi pályafutását. Egyszerre műveli és népszerűsíti a kultúrvilág legösszetettebb műfaját s talán legmagasabb rendű önkifejezési formáját: az operát. A zenés hétköznapokról és ünnepekről Kristofori Ferenccel beszélgettünk.

– Elsősorban operaénekes, előadóművész vagyok, de nagyon fontos számomra a tanítás is. A diploma megszerzése után egyszerre kezdtem el a kettőt. Vác véletlenszerűen jött. Egy közösségi oldalon megláttam egy kiírást: tanárt keresnek. Mindig vonzott, hogy csendesebb, nyugodtabb, vidéki környezetben is dolgozzam. Megtetszett Vác mint lehetőség, ráadásul a székesegyházi kórusiskoláról volt szó. Gyerekként én is kórusiskolában nevelkedtem, úgyhogy érdekesnek tűnt ez a kihívás. A kilenc és tizenhárom éves kor közötti fiúk tanítását kaptam feladatul. Ez azért jó, mert a már mutálóknak férfi énekesként tudom megmutatni az oktávval lejjebb eső hangfekvést.

Az operaének mellett tehát annak idején pedagógusdiplomát is szerzett?

– A Zeneakadémia hároméves klasszikus ének szakának elvégzése után tanáraim biztatására felvételiztem az opera szakra, ami további két év volt. Majd lehetőségem nyílt, hogy minderre még ráépítsek egy tanári képzést. Pszichológia- és egyéb szakmódszertani oktatásban már addig is volt részem, de ebben az egy ráadás évben már kifejezetten a zeneiskolai tanárságra készítettek föl. A felsőoktatásban való tanítás feltétele a doktori fokozat is, úgyhogy a közeljövőre vonatkozó terveim között szerepel, hogy azt is elkezdem. Igaz, ehhez a többi munkám mellett még nagyobb összpontosításra lesz szükségem.

Említette, hogy a tanárai terelték az opera irányába. Nyilván kiderült számukra, hogy van érzéke a színpadi szerepléshez. Magától értetődő volt, hogy az önmegvalósításnak ezt a formáját választja?

– Úgy érzem, hogy a színpadon élek igazán. Itt teljesebben tudom kifejezni magam, mint amikor egy koncerten, a pódium közepén állva kell előadnom egy áriát. Kedvezőbb, ha van legalább egy kis mozgásterem vagy egy másik szereplő, akivel az előadott darab szerint kommunikálhatok. Egyébként hangtechnikai értelemben is segít az élő, aktív közeg. Néha prózai szerepeket is vállalok. Fekete István Bogáncsából készült például egy gyerekopera, amelyben címszereplőként nincs énekes feladatom. Gyakran előadjuk iskolákban, kultúrházakban. Jó kipróbálni magamat ilyen téren is, amikor nem a hang az első, hanem a színészet. Egy újabb és az operaszerepléstől teljesen eltérő helyzet ez, amelyben kiderül, hogy meg tudom-e fogni a gyerekközönséget.

Közel állnak Önhöz azok a rövid, de összetett, érzékeny karakterszerepek, amelyek például A Nyugat lányában vagy a Por­gy és Bessben megtalálták?

– Ezen a vonalon indultam el, amit most nagyon élvezek. Sokféle játéklehetőség van bennük. A jövőben természetesen szeretnék nagyobb szerepekben is bizonyítani, ehhez azonban elengedhetetlen, hogy magam is fejlődjek. Az énekes és a tanár is folyamatosan tanul. Hetente járok énektanárhoz; két hónapja kezdtem Kovácsházi
Istvánnál. Fantasztikus a közös munkánk. Ő az első tenortanárom, és úgy tűnik, nagyon jó irányba terel.

Mi ragadta meg a műfajban, mikor köteleződött el az opera mellett?

– Ha az elejétől nézzük, vissza kell ugranom a gyerekkoromra. A nagymamámmal és a szüleimmel rendszeresen jártunk templomba. Mondogatták, hogy szép hangom van, és kérdezgettek: nem szeretnél majd „kántor bácsi” lenni? Eközben már gye­rekkoromtól elképzeltem egy szóló­éne­kesi művészéletet. Később Debrecenben középiskolásként egyházzene szakon tanultam, és megismerkedtem az orgonával, amit nagyon megszerettem. Ezzel párhuzamosan Budapesten elvégeztem a kántorképzőt is. Azóta rendkívül szoros a kapcsolatom az egyházi zenével. Az egyetemi éveim alatt rengeteget kántorkodtam. Középiskolásként még idegenkedtem az operaelőadásoktól, mert fárasztónak, hosszúnak tűntek. Aztán eltelt néhány év, és Puccini Turandotjának Erkel színházi előadása közben, a Kalafot alakító tenort figyelve rádöbbentem, hogy szívesen állnék a helyén: ezt én is szeretném egyszer elénekelni ezen a színpadon. Addig inkább a dalok, az oratóriumok érdekeltek, de akkor felülkerekedett bennem az opera iránti vonzódás, és azóta is ez dominál.

Otthonról hozta a zene szeretetét?

– Mindig énekeltünk. Sokszor előfordult, hogy esti mese helyett esti éneklés volt nálunk. Az adventi időszakban persze a karácsonyi dalok kerültek elő. Nagyon szép emlékem, hogy mi hárman, gyerekek ülünk az ágyon, az édesanyám pedig énekel nekünk, amibe aztán a magunk módján becsatlakozunk.

A hagyományos családi ünneplés hogyan zajlik Önöknél?

– Most már nagyon nehéz megvalósítani az együttlétet, a szüleim és a testvéreim Németországban élnek. Ráadásul a karácsonyi időszakban nekem általában koncertjeim, fellépéseim vannak. Most például 25-én, Vácon. Többek között Johann Ritter von Herbeck Pueri concinitéjét fogom énekelni, a két ünnep között pedig Budapesten lesznek előadásaim. Emellett gyakran vállalok jótékonysági koncertszerepléseket is. Úgyhogy idén éppen az ünnepnapokon nem tudok együtt lenni a családtagjaimmal.

És milyen a gyerekekkel való iskolai foglalkozás? Nehéz velük?

– Mostanában volt egy sűrű próbaidőszakom, így nem tudtam Vácra menni. Egyébként félállásban vagyok ott, hetente két napot tanítok. A kihagyás után visszamentem, beléptem az iskolába, éppen óraközi szünet és viszonylagos csönd volt a folyosón; amikor a gyerekek megláttak, messziről kiabáltak: „Feri bácsi! Feri bácsi!” Odarohantak, megöleltek. Szerintem más munkahelyen az ember nem kap ennyi szeretetet.

Mi az az idea, amit szeretne kiteljesíteni a pályája különböző területein?

– Egyik legnagyobb vágyam, hogy megtaláljam a módját, miként lehet vonzóvá tenni a gyerekek számára a klasszikus zene, az opera műfaját. A fiatalok idegenkednek a komolyzenétől, távolinak, „gáznak”, „cikinek” tartják. Ezért egyfajta kultúr­misszi­ós törekvésem, hogy megszerettessem velük. De nem úgy, hogy iskolai csoportokba rendezve kénytelenek legyenek megnézni-meghallgatni komplett darabokat. Érdekeltté kell tenni őket ebben. Megtalálni, mi az, ami az adott korban megfogja őket, amiben magukra ismerhetnek. Azt is figyelembe kell venni, hogy egy tíz-tizenkét éves teljesen másra rezonál, mint egy tizenhat-tizennyolc éves. Sokat számít ez a pár év különbség.

Az említett kúltúrmissziót Vácon is folytatja? A diákjai nyitottabbak a komolyzenére?

– Kórusiskoláról lévén szó, a gyerekek itt alapvetően szeretik, hallgatják a zenét, mégis muszáj motiválni őket is. Vannak osztályok, főleg a nagyobbak, akiken látom, hogy kedvetlenebbek: „Feri bácsi, ma már két dogát írtunk, ne énekeljünk…” Alig tudom rávenni őket egy-egy kis allelujára is. Tavaly egyszer rákérdeztem, mi a gond. Mondták, hogy fáradtak, meg már unalmas is. Erre a hatfős csoportomban fölvetettem, hogy akkor csináljunk valami izgalmasat. Mindenki hozzon egy-egy történetet, amiben a többiek is szerepelhetnek, én pedig kitalálok dalokat a történeteikhez. Zombis, orkos, focis sztorikkal jöttek, amelyekhez írtam egy-egy kis dalocskát. Ezeket imádták, megtanulták, és jöttek a további ötleteikkel. A hetedik-nyolcadikosokat ilyesmikkel lehet lekötni. A gyerekek arra vágynak, hogy a téma legyen közelibb, a zenei anyag pedig könnyedebb. Még nem annyira érettek. Hiába hoznám el őket az operába, a felénél, a szünetben azért könyörögnének, hogy menjünk már haza. Talán majd két-három év múlva.

Ezek szerint komponálgatással is foglalkozik?

– Tanultam zeneszerzést Debrecenben és Budapesten is, de nincs belőle végzettségem. Viszont nagyon szeretem és érdekel az ilyen jellegű munka. Nem az a célom hogy zeneszerzőként emlegessenek, hanem szeretném élővé, élvezhetővé tenni a zenét a felnövekvő korosztály számára. Ez segíthet a művészi ízlés átadásában. Nemrég hozzáláttam, hogy megzenésítsek egy monodrámát, amely III. Béla életének két pillanatát, egy bizánci epizódot és a leendő király Magyarországra érkezését dolgozza fel. Már el is készültem a Bizáncból küldetett című monooperával, amelyben sejtelmes, keleties hangkészlettel, ritmussal, illetve magyaros-népdalos motívumokkal, öthangú skálákkal játszottam. Januártól szervezem a koncertalkalmakat, főleg vidékre, kistelepülésekre, ahová nehezen jut el a komolyzenei kultúra.

A klasszikus zene, az opera megszeretésének, személyes áttörésének titka végső soron egy-egy elementáris hatású élmény…

– Ez olyan, mint a hit. Nem? Erőszakkal nem megy, meg kell érni rá. És ezen a téren sem lehet kompromisszumokat kötni. Elfogadjuk és próbáljuk megérteni, megélni. De persze mindig maradnak kérdéseink is.

Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..