– Emlékszem riportkötete bemutatására. Sok újat megtudtam Önről.
– Könyvem újabb nagy-nagy ajándék volt a Harmat Kiadótól és a szerkesztő- riportertől, Ferenczi Andreától. Ő régi kedves ismerősöm és koncertjeim hűséges látogatója; olvastam a könyveit, e-maileket váltottunk, s ezek soha nem voltak sablonosak. Lám, egy férfi és nő között is lehetséges olyan őszinte barátság, ami csak egymás gazdagítására irányul. A kötet egy tizenhat órás beszélgetéssorozat leírt szövege. Abban egyeztünk meg, hogy 130-140 oldal lesz, ezért nyilván ki kellett hagyni dolgokat. Igyekeztünk elég mélyre jutni, elmondani olyan eseményeket, amelyek megosztásra érdemesek.
– Mik voltak ezek a fontos állomások?
– Életem nemcsak érdekes, de fordulópontot adó helyzeteit is igyekeztünk megörökíteni. Amikor a könyv elkészült, újból elolvastam. Mondják a zenészek: ha elkészül egy hangfelvétel, könnyű azt érezni, hogy máris elidegenedtünk tőle. Én épp ellenkezőleg: ezt hallván tiltakozni szoktam, miért lenne idegen, az én vagyok, ott én játszom, én beszélek! Úgy érzem, egy CD vagy egy riportkötet egyfajta lenyomata korábbi énemnek s lelkiállapotomnak.
– Emlékszik arra a pillanatra, amikor úgy érezte, hogy zongoraművész lesz?
– Isten kézen fogott. Mindig úgy gondoltam, hogy én és a hangszerem társak leszünk egy életre. Mint a legtöbb „normális” gyerek, nagyon szerettem játszani, de nem szerettem gyakorolni. Balkezesként fordítva használom az agyféltekéimet, és születésemtől végigkísér egyfajta érzékenység. Teltek-múltak az évek, s ahhoz, hogy megszelídítsem a zongorát, rengeteg munka kellett. Állandóan kutattam a zene s a zongora titkait, megfejtésükhöz egy élet bizony oly kevés. Különösen a hangszeres játéknál, ahol valóban nem nélkülözhető egyfajta akrobatikus tulajdonság a művek művészi szintű előadásához. Évek, évtizedek alatt összegyűjtöttem egy repertoárt. Mikor végiggondoltam és egyszer összeírtam minden darabot, amit el tudok játszani, magam is meglepődtem, milyen hatalmas és sokrétű a lista.
– Legkedvesebb műve…?
– Tudok többet is mondani, de az alapvető mű, nemcsak bennem, de már apai nagyapám lelkében is ott volt. Hegedűs bácsi, a „Tata” szerelmes volt a Tannhäuser című Wagner-opera Zarándokkarába. Mindenki ismeri ezt a vonuló, véget nem érő fenséges dallamot. Nagyapám mint egyszerű síkhurkoló szakmunkásként dolgozott a vásárhelyi harisnyagyárban, mégis egy szép napon társaival elhatározta, hogy amatőr zenekart alapítanak. Azt meg kell említeni, hogy az az élet igen kemény volt, napi tíz-tizenkét órát dolgoztak. Ma is csoda, hogy ilyen közegből hogyan jut el valaki a zene emelkedettségéig. Évtizedekkel később, nyolc-kilencéves koromban szüleim elvittek a szegedi színház opera-előadására. Megigézve hallgattam a híres nyitányt, és a boldogságtól repesve tértem haza.
– Más olyan zene, amely közel áll Önhöz?
– Van egy ennél szerényebb alkotás is, amit legalább ezerötszázszor játszottam már eddigi háromezer hangversenyemen: Bach korálja a 147. kantátából. A szavakkal, hogy „Jézus mindig az örömem marad”, ebben a három percben, mint cseppben a tenger, benne van az örökkévalóság. A harmadik, szívemet mélyen megérintő, magyarságunkat legjobban leíró darab: a Rákóczi-induló. Én Liszt Ferenc földíszítésében, a zseniális XV. magyar rapszódia címmel játszom immár évtizedek óta. Nem a siker miatt, inkább átütő, fölemelő erejéért. Kifejezi a magyarok lelkét, végtelen vágyunkat a szabadságra, hitünket a jövőben.
– Sokat emlegeti Liszt Ferencet. Mesterének tartja?
– Elképesztő az életműve! Alan Walker híres zenetörténész egész életét arra tette föl, hogy háromkötetes, vaskos, sok ezer lábjegyzettel ellátott könyvet írjon a mesterről. Csodálatos munka, tudományos pontosságát mindenki elismeri, ugyanakkor letehetetlenül izgalmas mű. A szerző szerint, és az én véleményem is ez: Liszt nem az egyik, hanem a legnagyobb alakja volt a romantikának! Nemcsak azért, mert zeneszerzők hada táplálkozott művészetéből. Például sok olyan Wagner-téma van, ami kísértetiesen hasonlít Liszt dallamaira, tehát barátját is inspirálta egész életében. Népszerűsítette a többi kortársát is, az akkor frissen született művek részleteiből különböző fantáziákat, átiratokat készített, és játszotta őket önzetlenül Európa-szerte. Csodálatba ejtett velük mindenkit, elvitte a kortársak és az új zene hírét.
– Hangversenyei közül volt olyan, amelyik különösen emlékezetes maradt?
– Fiatalon kezdtem a pályámat. Országjárásaimból a minősíthetőség alsó határát súroló zongorák maradtak meg az emlékezetemben, a fűtetlen téli szobák… Aztán 1977-ben részt vettem az Ifjú Zenebarátok Nemzetközi Szervezetének Belgrádban rendezett nemzetközi zongoraversenyén. Nem jutottam be a döntőbe, az állami televízió az első díjazott mellett mégis engem hívott meg egy zenei vetélkedőbe. Ott alkalmam volt életemben először élő adásban eljátszani a tizenhét perces Tannhäuser-nyitányt. A másik élményem a Milánói Scala nagytermében való föllépésem 1980-ban. Egy kanadai művésznővel ketten kaptunk megosztott második díjat. Ez elég volt ahhoz, hogy felléphessek a versenyt záró gálaesten. Háromezer-háromszáz ember előtt játszhattam Beethoven Appassionatáját és Chopin h-moll szonátáját. Frenetikus ünneplésben volt részem.
– Szétnézett a gyönyörű városban?
– Sokan odajöttek hozzám, de fél óra múlva le kellett hűtenem őket, hogy másnap reggel indul a vonatom. Ha nem térek vissza Magyarországra, abból nagy bajom lesz! Abban az időben az útlevél átadásakor aláírattak velem egy papírt, hogy amint befejezem a feladatomat, Európából huszonnégy, a tengeren túlról negyvennyolc órán belül hazatérek. Ezek az utak megerősítettek abban, hogy a zene végső soron eszköz, nem cél. Kifejezhetjük vele a hangok mögé rejtett üzenetet, amely mindennél fontosabb az emberi léleknek, mert Istentől jön… Ha archív felvételen meghallgatjuk Carusót, bárha recseg a lemez, az ember elolvad a gyönyörűségtől. Fontos a közlés minősége, amiért a művész megszenved, és hagyja, hogy a rejtett üzenet megszólaljon. Ezt tudják a legnagyobbak. Hatvanéves fejjel fölismertem: a mesterművek avatott megszólaltatásakor olyan közlés folyik, amelynek mi nem urai vagyunk, csak szolgálói.
– A közelmúltban ünnepelte a születésnapját. Készített számvetést?
– Óriási hála van bennem teremtő Istenem felé, hogy ezt az utat végigjárhattam. Nehéz volt, sokan nem szerették volna, hogy magas szintre jussak, hogy elinduljak ezen a pályán. A legfontosabb az volt, hogy szüleim, tanáraim és drága feleségem, Katicám, aki szintén zongoraművész, akarták, hogy sikerüljön! Mindig és mindenben segítettek, hatalmas áldozatokat hoztak. Én mint egy ismeretlen, nem kiválasztott vidéki fiú soha nem illettem bele a megmondóemberek előre lefektetett terveibe. Nem értették, miért töröm magam. De Isten mindig adott nekem késztetést, egy más utat, a továbblépés lehetőségét. S főként megadta azt a kegyelmet, hogy rá merem bízni az életemet. Megadta a megszenvedett győzelem, a nehézségeken való keresztüljutás ajándékát is, azzal a tudattal együtt, hogy én a zongoraművészi pályát a magam erejéből úgysem tudtam volna megcsinálni. Vele viszont igen! Ez tart meg engem, s remélem, egész további életemben megőriz azon az úton, amely egyszer Krisztusnál végződik.
– Milyen érzésekkel vette át a legnagyobb állami kitüntetést, a Kossuth-díjat?
– Nagyon meglepett. Nagyszerű művészek vannak körülöttem, olyan kollégák, akik talán jobban megérdemelték volna ezt a rangos elismerést. Remélem, a díj segít majd abban, hogy kicsit a reflektorfénybe kerüljek. Szeretném egyre több lélekhez eljuttatni a zene szépségét. Szándékom mindenkor az, hogy szétosszam örömömet, mely a muzsikálás pillanataiban körülölel, mert a boldogságot is úgy lehet teljesebben megélni, ha megosztjuk másokkal.
