Robert Bresson transzcendentális filmművész, s azon belül is katolikus hitű. Műveinek alapkérdése: mennyire hatja át Jézus Krisztus lelkisége a hitbeli dolgok iránt közömbös vagy ellenséges világot. A kegyelem, a szabad akarat, a determináltság, az irgalom, a megbocsátás, az áldozatra való készség, a végtelen jóság, illetve mindezek elutasítása, a gonoszság, irgalmatlanság, a nem szűnő bosszúvágy, a gyűlölet, a szélsőséges, ön- és másokat is pusztító szenvedély – mindezek meghatározzák szereplőinek jellemét. A katolikus Bresson valóságábrázolása mentes mindenféle hamis illúziótól. Egyértelmű számára, hogy a János-evangélium epilógusában olvasható – „A Világosság a világba jött, de a Sötétség nem fogadta azt be” (Jn 1,9–10) – megállapítás kétezer év óta létező szomorú alapigazság, s ennek megfelelő az emberiség létállapota is: az erőszak, az önérdek gátlástalan érvényesítése a meghatározó, az egymás közötti kapcsolatokban nem a megértésre való törekvés, hanem a másik legyőzése a cél.
A bűn angyalai (1943) című film egy női dominikánus szerzetesközösségben játszódik, ahová bűnt elkövető lányokat fogadnak be, megadva számukra az esélyt, hogy jó útra térjenek. Az egyik novícia, az előkelő úri családból származó Anne-Marie Istentől kapott küldetésének tekinti, hogy megmentse a társadalom perifériájáról érkező, bűnöző szeretője miatt ártatlanul börtönbe került Thérèse lelkét, akit a gyűlölet és a bosszúvágy irányít. Megöli szeretőjét, de tettét titkolja a közösség előtt, és ez különös feszültséget ad a történetnek. Thérèse sokáig konokul ellenáll Anne-Marie szeretetből fakadó próbálkozásainak, s már-már úgy látszik, végleg elveszett, amikor megérkezik a kegyelem. A betegségétől elgyengült Anne-Marie a halálos ágyán képtelen elmondani szerzetesi fogadalomtételét. A gyilkos tette miatt még bűnbánatot sem gyakorló Thérèse-t kéri meg erre, s a főtisztelendő anya – annak ellenére, hogy a rendőröktől már tudja, Thérèse embert ölt – engedélyt ad erre. A kegyelemnek és az irgalomnak ez a minden képzeletet felülmúló megnyilatkozása az, ami átformálja Thérèse egész személyiségét. Lelkéből kiűzetik a gyűlölet, s beköltözik a szeretet. Anne-Marie földi halála krisztusi áldozat, ennek révén jut el Thérèse a lelki megtisztulásig. Levetve magáról minden büszkeségét, megrögzött konokságát, megcsókolja a halott Anne-Marie lábát, s elindul a gyászoló, térdre borulva imádkozó nővérek sorfala között, hogy feladja magát az érte jövő rendőröknek. Mindig komor, haragtól eltorzult arca teljes szépségében ragyog, tekintetéből öröm és szeretet sugárzik.
Az Egy falusi plébános naplója (1950) című mozi Georges Bernanos azonos című regényéből készült. A francia D’Ambicourt kisközösség fiatal plébánosa halálos betegségben szenved. Jóllehet a falu parasztjai és
a helyi uraság részéről bizalmatlanság övezi, misszionáriusi buzgalommal folytatja munkáját. Kételyeit és félelmeit naponta leírja naplójába. A kisebbségi érzéssel küzdő fiatalember tele van jósággal és megértéssel, maga is jó szóra, szeretetre vágyik. Testileg és lelkileg is sokat szenved, de nem kíméli magát. A filmben mindvégig érezhető Lisieux-i Kis Szent Teréz hatása, aki tudta, hogy nem képes nagy tettek elvégzésére, de ez nem kedvetlenítette el, mert rendíthetetlenül hitt abban: ha Isten akarata az, hogy minden ember szent legyen, és a mennybe jusson, akkor lennie kell egy bárki számára hozzáférhető útnak. Ezt jelentette neki a „kis út”, Jézushoz fordulni bizalommal és szeretettel, de soha nem a maga ügyében, hanem mindig másokért. „Nagy, erős és hűséges szeretetre” van szükségünk, amellyel teljesítjük köznapi feladatainkat. Abban a szellemben, ahogy az ifjú falusi plébános teljesíti Istentől kapott küldetését, lelki és testi gyötrelmei közepette is. Vallja, hogy minden rábízott lélek fontos a számára, mindenki iránt felelősséggel tartozik. Rövid, szenvedésekkel teli élete azt példázza, hogy a körülmények látszólagos sivársága, szürkesége mellett is mindenki megtalálhatja az Istentől rászabott küldetést, amelyet teljesítenie kell. Akire kicsi bízatott, annak a kicsit kell elvégeznie, akire a nagy, annak a nagyot, ki-ki adottságainak, lehetőségeinek megfelelően, de mindenkor a maximumra törekedve, bízva Isten mindenütt jelenvaló kegyelmében.
Bresson legtöbb filmjében azonban a szereplők nem vesznek tudomást a kegyelemről. A Vétlen Baltazárban (1966) a címszereplő egy szamár. Baltazár a különféle bűnöket – gőgöt, iszákosságot, lustaságot, durvaságot, pénzvágyat, a kiszolgáltatottak megalázását – megtestesítő emberekkel találkozik. A film másik hőse a kamasz lány Marie, a szamár első és utolsó gazdája. Kettőjük sorsa párhuzamos, mindketten áldozatok, kiszolgáltatottjai az emberi gonoszságnak. A film szereplői képtelenek arra, hogy a jó vagy az öröm hordozói legyenek, hogy lelkileg újjászülessenek. Pusztulások sorozata követi egymást, a felvillanó remények hamar megsemmisülnek. Bresson ebben az alkotásában azt mutatta be, milyen az a világ, amelyben az emberek nem vesznek tudomást Istenről. Ugyanakkor ott vannak a Teremtőre utaló jelek, így rögtön a film kezdetén a szamár áhítatos-játékos megkeresztelése, vagy a templomi jelenet. Ám az emberek nem élnek azzal a lehetőséggel, hogy az Istenhez fordulás révén megtisztuljanak lelkileg. A kereszténység csak történelmi, nem élő hagyományként van jelen a tudatukban.
Ugyanez a szellemiség uralkodik Bresson ezt követően forgatott filmjeiben is. A Mouchette 1967-ben készült, szintén
Georges Bernanos kisregényéből. Ez Bresson talán legszomorúbb, legkegyetlenebb alkotása. A történet Franciaországban játszódik, egy meg nem nevezett faluban. Főhőse egy gyermeklány, Mouchette, aki mélyszegénységben él szüleivel és két testvérével. Apja és fivére alkoholcsempészek, az ebből befolyó pénzt elisszák. Anyja halálos beteg, Mouchette ápolja őt, s emellett gondozza pólyáskorú öccsét. Apja durván bánik vele, szegénysége miatt az iskolában kiközösítik, az énektanár megalázza. Mouchette bosszúból sárral dobálja meg jobb módú osztálytársnőit. Szeretetre vágyik, amit senkitől nem kap. A vadorzó, akihez a vihar elől menekül, megerőszakolja. Helyzetét végleg megpecsételi, hogy az anyja meghal, a falu képmutató, gonoszkodó asszonyai pedig a szájukra veszik. Mouchette, nem látva más kiutat, fehér kendőt terít a vállára, belegöngyölődik, majd legurul a folyópart lejtőjén. Harmadik próbálkozását követően belezuhan a vízbe. Csak a csobbanást halljuk, a kamera a fodrozódó, lassan elsimuló víztükröt mutatja, a nézőben pedig marad a letaglózó, tehetetlen döbbenet, amit egy tiszta lény szörnyűséges pusztulása láttán érez.
A tragikus végkifejlet ellenére ott van a filmben a kegyelem is, a lehetőségek szintjén. Ám a kereszténység már díszlet csupán. A falu lakói vasárnap templomba járnak, de Krisztus nem érinti meg a szívüket. Mouchette-et az apja ugyanolyan durván taszítja a templomban a szenteltvíztartóhoz, ahogyan odakint is bánik vele. A szereplők anyagi-szellemi-lelki nyomorban élnek, mégis, a Mouchette tetteiben megjelenő jóságcsírák révén a rettenetes valóságon átragyog, hogy a világot egy bölcs, szerető Isten teremtette, s egyedül ő mentheti meg az emberiséget. A látszat ellenére figyel ránk, szól hozzánk, csak éppen meg kellene hallanunk a hangját.
Az Egy szelíd asszony (1969) Dosztojevszkij azonos című kisregényéből készült. Egy Párizsban élő szegény diáklány inkább anyagi érdekből, mint szerelemből feleségül megy egy jól menő zálogház tulajdonosához. A házaspár két tagja közötti súlyos feszültség forrása, hogy a férfi számára a pénz a legfőbb érték, a nőnek azonban ez semmit sem számít. A mozi egyik kulcsjelenetében, még személyes megismerkedésük előtt, a lány be akar adni a zálogba egy keresztet, de a férfi leveszi arról a korpuszt – vagyis Krisztus testét –, és csak a csupasz feszületet akarja bevenni, ami aranyból van, tehát pénzzé teheti. Ez a világ elutasítja a kereszténységből mindazt, ami megzavarhatja a kényelmét, így természetesen a szenvedést jelképező keresztet is. A férfi ki akarja emelni a lányt a szegénységből, de ezt annak lelki érzékenységét figyelmen kívül hagyva teszi, és amikor rádöbben arra, hogy mennyire rosszul bánt vele, már késő, az asszony az öngyilkosságot választja. A film végén még egyszer visszatér a keresztmotívum: az öngyilkosságra készülő lány simogatja a feszületet, mintha Krisztusból akarna erőt meríteni. Közben mosolyog. Kimenekül ebből a földi börtönből, s kezében ott a kereszt, amely jelzi, magasabb dimenziókba helyezi életének eldobását. Kapcsolatot teremt az Úrral, s talán bízik Isten határtalan irgalmában.
Bresson utolsó filmje, A pénz (1983) Lev Tolsztoj A hamis szelvény című kisregénye alapján készült. Az 1860-as években írt művet átültette a XX. század utolsó harmadának Franciaországába. Egy középiskolás gyerek apja csak a szokásos zsebpénzt adja a fiának, akinek azonban adóssága van. Rendezni akarja azt, ezért elfogadja barátja ötletét, hogy fizessenek hamis pénzzel a fényképésznél. A visszajáró összegből megadhatja a tartozását. A fényképész felesége nem jön rá a csalásra, a férje azonban igen. A hamis pénzt továbbadja Yvonnak, a fiatal olajszállítónak, aki szerényen, csöndesen él a feleségével és óvodáskorú kislányukkal. Nem veszi észre, hogy becsapták. A pénzből a bárban felgyülemlett adósságát szeretné kifizetni, de a pincér felismeri, hogy a frank hamis. Rendőrt hív, s mivel a fényképész, a felesége és a pénzzel megvesztegetett alkalmazottjuk, Lucien egyöntetűen tagadják, hogy Yvon náluk járt, a férfit börtönbe csukják. Egy pillanat alatt összeomlik az élete. Elveszíti a munkáját és a szabadságát, felesége pedig elhagyja. A kegyetlen sorsa miatt agyongyötört, keserű és frusztrált Yvon haragját a világ és önmaga ellen fordítja. Először öngyilkosságot kísérel meg, sikertelenül, majd amikor kiszabadul, hogy pénzt szerezzen, megöli a szálloda két alkalmazottját, és meggyilkolja a filmben csak szürke hajú asszonynak nevezett nőt – aki pedig befogadja őt a házába –, annak apját és testi fogyatékkal élő unokahúgát. Ez a többszörös gyilkos fiatalember nem csupán bűnös, áldozat is. A társadalom a kisszerűségével, képmutatásával és önzőségével taszítja bele a bűnbe. Soha nem vált volna gyilkossá, ha a két diák nem követi el az első vétket, majd a fényképész nem adja tovább neki a hamis pénzt. Ezekre az eseményekre Yvonnak semmiféle ráhatása nem volt, tehetetlen elszenvedője mások gátlástalan ravaszságának. Kiemelendő a szürke hajú asszony szerepe, aki az isteni gondviselés megtestesülése: nyilvánvaló, hogy előre sejti a sorsát, de nemhogy elutasítaná, inkább befogadja az akkor már kétszeres gyilkos Yvont. Nincs jele annak, hogy félne tőle, a megbocsátó szeretet uralja minden tettét. „Ha Isten lennék, mindenkinek megbocsátanék” – mondja Yvonnak, és elhisszük neki. Ám a rengeteget csalódott, megkeseredett férfi lelkileg ekkor már annyira mélyre zuhant, hogy képtelen befogadni Isten végtelen, a másik emberben megmutatkozó irgalmas szeretetét. A történetben ugyan-
akkor ott van a megtisztulás lehetősége is: a bűnöket mindenki tagadja, de a többszörös gyilkos Yvonnak van ereje ahhoz, hogy végül feladja magát. Fölborítja a hazug, képmutató világot, és ez reménység lehet a majdani megtisztulására.
Robert Bresson a filmjeiben egy olyan, kegyetlen világot mutat be, amelyben az emberek alig, vagy egyáltalán nem vesznek tudomást Istenről. Nem ismerik fel, hogy a gondok megoldásához az ember egyedül kevés, szüksége van a megváltó Jézus Krisztus kegyelmére. Egy Istent elutasító világban pedig bármilyen szörnyűség megtörténhet, makro- és mikroszinten egy-
aránt.
