Ha tehát a környezetet joggal védelmezzük, még inkább kell óvni magát az embert, s annak természetét – akár önmagától is. Ez az egyház küldetése – szögezte le a Szentatya, aki ennek érdekében a teremtéstan megújítását szorgalmazza. A közvéleményt mindinkább foglalkoztatja a környezetvédelem, a környezettudatos élet. Az idén pedig a Galilei- és a Darwin-évforduló a világ és az ember eredetének, természetének kérdésére, s ezáltal a vallás és a tudomány viszonyára irányítja a figyelmet. Ahhoz, hogy ebben a helyzetben hiteles legyen a keresztény hit, az egyháznak többet kell beszélnie – megújult formában – a teremtésről.
Ezt tavaly nyáron, a bressanonei papsággal folytatott beszélgetése során jelentette ki XVI. Benedek pápa, aki személyes példájával kíván ebben is utat mutatni. Elég a Római Kúria tagjaihoz intézett karácsonyi beszédére vagy a vízkereszti homíliára gondolni, de a témát már 2006-ban érintette, amikor római fiatalok kérdéseire válaszolt kötetlenül, vagy a Spe salvi enciklikában.
Életünket a modern tudományok, illetve azok technikai alkalmazásai határozzák meg. A tudomány a természetet matematikai nyelven írja le, és ez azért lehetséges, mert a természet „intelligens struktúrával" bír. A technika éppen azért megbízható, mert ugyanazon matematikai szabályokra épít, mint amelyek alapján a természet működik. A matematika azonban nem önmagában létezik a természetben, hanem az emberi értelem szüleménye. Logikusan adódik a következtetés, hogy az emberi értelem, illetve a természetben megmutatkozó – és az emberi értelem által megfejtett – racionális rend közös forrásból fakad. A keresztény hit számára ez a közös forrás a teremtő Lélek. Két opció lehetséges csupán – szögezte le a pápa -, vagy van Isten, vagy nincs. Vagy elismerjük tehát, hogy a világot egy alkotó ráció határozza meg, vagy irracionálisnak tartjuk. Ez utóbbi esetben viszont minden, ami a világban van – így az ember élete és értelme is – csupán esetleges, és a véletlen műve volna. De akkor az a technika sem volna lehetséges és megbízható, amely mindennapjainkban körülvesz bennünket.
Végső soron persze nem lehet „bizonyítani” az egyik vagy a másik állítást – fejtette ki a Szentatya a római fiatalok előtt -, de a kereszténységben az a nagyszerű, hogy a racionalitást választja. Vagyis, hogy a minket körülvevő világ mögött egy teremtő Értelem áll, amelyben megbízhatunk. A keresztény világkép tehát az értelem elsődlegességéről szól. A keresztény hit azonban azt is megmutatja, hogy ez a teremtő Értelem nem rideg számítás, nem puszta matematika, hanem maga a Szeretet. A teremtett világ egyetemes és alapvető törvénye az isteni szeretet, amely Krisztusban megtestesült. Ahogyan azt Dante megfogalmazta – nem véletlenül idézte vízkereszti homíliájában a Szentatya -, Isten „a Szeretet, mely / mozgat napot és minden csillagot”(Isteni Színjáték, XXXIII. 145.). Vagy amint a Spe salvi kezdetű enciklika írja: „Végső soron nem a kozmosz elemei, az anyag törvényei uralkodnak a világ és az emberek fölött, hanem egy személyes Isten (…), nem az anyag és a fejlődés törvényei a végső valóságok, hanem az értelem, az akarat, a szeretet – egy Személy” (Spe salvi, 5.).
XVI. Benedek pápa vízkereszti hasonlata szerint ez a konkrét személy a megtestesült Krisztus, aki „a teremtés szimfóniájában” az egész mű értelmezését meghatározó „szóló-motívum” Az új nap vagy „egy még annál is központibb csillag” az univerzumban: „Ő a kozmosz és a történelem középpontja, mert benne elvegyülés nélkül egyesül a Szerző és műve.” A megtestesült Jézus a teremtés és a történelem csúcspontja, a feltámadott Krisztus pedig még ennél is továbbmegy: a halálon át az örök életbe. Megelőlegezve azt, amikor majd „újra egyesít mindent, ami a mennyben és a földön van” (vö. Ef 1,10).
A teremtésbe és annak önmagán túlmutató végső sorsába vetett hitből fakad a teremtett világ, s benne az ember iránti felelősség. A Föld nem az ember tulajdona, hogy tetszése és egyéni érdekei szerint kizsákmányolja azt. Hanem a Teremtő ajándéka, aki annak működési rendjét is meghatározta. Ennek a működési rendnek – a természet törvényeinek – felfedezése révén az embernek azt is meg kell értenie, hogyan kell kezelnie a rábízott adományt. Más szóval Isten a „teremtés nyelvén” is megmutatja a követendő helyes utat. Amíg a Földet Isten alkotásának tartották, az ember küldetését (l. Ter 1,28: „vonjátok uralmatok alá”) sem úgy értelmezték, hogy rabszolgává kell tenni azt, hanem hogy kezelnie, gyümölcsöztetnie kell, együttműködve a Teremtővel az ajándékban rejlő lehetőségek kibontakoztatásában. Az egyházra nézve is van következménye ennek a felelősségnek, amint azt a Szentatya a Kúria tagjaihoz intézett, „programadónak” is tekinthető beszédében leszögezte. Az egyháznak nem csupán az üdvösségről kell szólnia, hanem a teremtés iránti felelősséget is tudatosítania kell az emberekben. S a teremtmények közül nem csupán a föld, a víz vagy a levegő védelmére kell szorítkoznia, hanem „az embert is meg kell óvnia önmaga elpusztításától”. Vagyis rá kell mutatnia, hogy a teremtett világ nem esetleges, hanem olyan értelmes rend szerint működik, amit tiszteletben kell tartani, máskülönben elpusztul.
Ez az a pont, ahol a teremtett világ, a környezet védelme összefügg az emberi élet védelmével és az emberi szexualitásra vonatkozó tanítással. Ebben a kontextusban értelmezendő, amikor az egyház azt mondja, hogy az ember férfinak és nőnek lett teremtve, és ezt a természetét tiszteletben kell tartani. Nemcsak az esőerdők érdemesek a védelemre, hanem a teremtett ember is. Ugyanis a teremtett világ rendjének semmibevétele (mint például az emberi test manipulációi vagy például az úgynevezett genderideológia, amely azt feltételezi, hogy az ember függetlenítheti magát a Teremtőtől) az ember önpusztítását vonja maga után. Az egyháznak azonban a teremtő Lélekről kell tanúságot tennie a világban, aki ugyanúgy jelen van a természeti környezetben, mint az Isten képmására teremtett ember természetében.
