A vasfüggönyön innen és túl

Mert szavai nem pusztán az elmúlt évek „cselekményét” összegzik, a színház – ma sokak által elfelejtett vagy megtagadott – lényegéről szólnak…- Érettségi után, akadémistaként különleges élmény volt a találkozás a Magyar Színházban játszó művészekkel. Látni, amint kijönnek az öltözőből, velük lenni a színpadon, még ha takarásban is, amikor énekelnek vagy elmondják a nagymonológjukat. Vidéki fiú vagyok, így előfordult, hogy azt sem tudtam, kivel szerepelek együtt. Nem ismertem az illető arcát, addig sohasem láttam, de a hangját hallva rádöbbentem, hogy egész eddigi életemben mellettem volt. Az első időszak ilyen „alaphangulatban” telt a színiakadémián. Csodák jártak körülöttünk. Elsős koromban egyik este épp véget ért a stúdiószínpadon A csütörtöki hölgyek előadása, amelyben Béres Ilona is játszott. Az öltözőhöz vezető folyosón, a próbatermünk előtt van egy pad. Vártam, hogy próbálhassak, s mivel reggel óta bent voltam, halálfáradtan leheveredtem. Aztán egyszer csak megjelent Béres Ilona. Felugrottam, és mentegetőzni kezdtem: ne haragudjon, hogy itt fekszem, amikor erre jön. Alapvetően nem volt illetlenség abban, hogy pihenek egy padon, de úgy éreztem, az ő jelenlétében nem tehetem…
Természetesnek tartom, hogy az ember tisztelettel fordul a művészek, a tanárai vagy az igazgató felé. Ez a minimum. De a tiszteletnek akkor van igazán értelme és akkor becsülendő, ha nem pusztán „felfelé” szól. A színházban például legalább ötven ember dolgozik azért, hogy egy színész a pódiumra léphessen.

Most, hogy már egy kicsit mélyebben megismerte, milyennek látja a hazai színházi életet?
– Nem tudom, máshol hogy van, de én csodálatos embereket ismertem meg. Ezért is rossz látni, ha nincsenek annyira megbecsülve, amennyire megérdemelnék. Talán furcsa egy huszonegy éves fiútól ilyeneket hallani, s csak azért merek róla beszélni, mert köztudott tény, hogy túl „olcsó” lett a szakma. A színészmesterség nem igazán magas szintű művelői gyakran előnyt élveznek a klasszisokkal szemben. Sokan nem is tudják, milyen nagyszerű színészegyéniségeink vannak. Ha velem egykorú fiatalokkal beszélgetek színházi élményeimről, legtöbbször nem is tudják, kikről van szó. Ez nem az ő hibájuk. Azelőtt én sem tudtam. Az a baj, hogy az számít „normálisnak”, hogy nem tudják… Valamelyik nap találtunk jó néhány számot a Szín-Világból, a Nemzeti Színház egykori folyóiratából. Kovács Gábor Dénes szerkesztette, gyakran írt bele például Sinkovits Imre, Agárdy Gábor vagy Raksányi Gellért, akinek Kutyukaparás címmel önálló rovata volt. Ők vállalták, hogy így is tesznek a színházért, kapcsolatot teremtenek a művészek és a nézők között. Kár, hogy megszűnt, hiszen a színházi lapokba már jóformán csak kritikusok írnak…

Önnek mit jelent a színjátszás?
– Nemrég hallottam a következőt: a politikus azért hazudik, hogy elrejtse az igazságot, a színész azért, hogy megmutassa. Nagyon tetszett ez a mondat. Nem kell sokat gondolkodni azon, mit jelent. A színész az igazságért dolgozik. De mindenekelőtt meg kell ismernie önmagát, hogy később „cizellálni” tudjon a szerepén belül. Hiába játszik el egy jellemet, számtalan apró részletre kell figyelnie, hogy ne csak valaki, hanem – minden gondolatának és mozdulatának realitásával – ember legyen a színpadon. Mindez pontos és kemény felkészülést igényel. Ne értsen félre, még nagyon az elején tartok, de az a célom, hogy azt mondhassam: ez nem a szakmám, hanem a mesterségem… A színiakadémián a klasszikus színjátszás terén rengeteg kincset kaptunk tanárainktól, Huszár Lászlótól és Sipos Imrétől.

És mikor válhat hivatássá a mesterség?
– Az egy következő fokozat. Remélem, egyszer a hivatásom lehet. Nehéz megtanulni ezt a mesterséget. Szükség van hangra, fizikumra… – és ott a lélek, az, hogyan tudom felhasználni a képességeimet… Boldog vagyok, ha szerepelhetek. Magáért a színházért. Mert nem a színész az első. Persze van, aki azt tartja fontosnak, hogy: „Én szerepelek a nézőimnek.” De ez nem jó. Nem lehet helyes – bár nem tagadom, szükség van ilyen művészekre is. Számomra a színész alapvető dolga, hogy adjon. Az adás örömén túl a másodlagos cél, hogy az embereket visszavezessük a színházba. Hogy újra rádöbbentsük őket, a színház jó. A néző elraktározhat valamit, aminek az élményével élhet. Ha csak azt az egy estjét szebbé tettük, már megérte. Belegondolva saját életembe, mennyit jelent, amikor úgy mehetek haza: de jó, boldogan fekszem le! Hiszen az is öröm, ha egy idős néni megsimogatja a kezünket, mert segítettünk feladni a csomagjait a vonatra. Az odafigyelés is boldogság. De az ember nem mindig tud figyelni. A színházban viszont a nézőnek koncentrálnia kell, be kell kapcsolódnia. Ez a színész és a néző közös munkája. Hiába van közöttük a képzeletbeli választóvonal, kézen fogják egymást, és közösen eljutnak valahova. És ez csodálatos! Azt hiszem, most már „tudatosan” tudok adni. Előadás előtt mindig azt kérem magamban, azért imádkozom, hogy képes legyek rá.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..