A történelem, a tornyok és a bizalom városában
Fotó: Lőrincz Sándor

 

Ha Kőszeg nevét halljuk, elsőként a Jurisics-vár jut eszünkbe, amelyet Jurisics Miklós várkapitány oly elszántan védett maroknyi seregével. 1532-ben a Bécs felé tartó oszmán hadak elleni rohamban tizenkilencszer verték vissza a túlerőt. A támadók vagy százezren lehettek, míg a kőszegi várvédők csupán hétszázan; közülük 418 polgár és katona hősi halált halt a várostromnál. Rájuk, valamint az I. és a II. világháború áldozataira is emlékeztet az ostrom négyszázadik évfordulóján a Hősök kapuján elhelyezett relief.
E történelmi légkör mindenütt ott van és elkísér minket Kőszeg utcáin, terein, belső udvarain. A stukkódíszes polgári házak, az égbe törő templomtornyok éppúgy rabul ejtik a látogatót, mint az ódon kapualjak, amelyeket az épületekkel együtt óvnak a tulajdonosok. A látvány pazar díszletet kínál akár filmforgatáshoz is, hiszen itt szinte kimerevedik az idő. Gyorsan tovatűnt évszázadok világa üzen mindenütt. Sikátorokban, parkokban, a várban, de a Rájnis utca egyik épületének árkádos kiképzésű udvari szárnyában s az emeleten lévő házasságkötő teremben is, amelyet szekkódíszítés tesz még egyedibbé, lenyűgöző környezetet teremtve a polgári esküvőkhöz, jóllehet a házasságok az égben köttetnek. Bár pénteken jártunk e helyen, az ifjú párok szinte egymásnak adták a hatalmas bejárati kapu kilincsét. Arról nincs tudomásom, közülük hányan vették az irányt valamelyik templom felé, hogy Isten előtt szentesítsék frigyüket. Pedig a tornyok hívogatnak bennünket. Nemcsak a házasulni vágyókat várják a templomok, hanem a régebb óta fiatalokat is. Szerencsére templomokból akad bőven Kőszegen. A Szent Jakab-templom építése a XIV. században kezdődött; mai homlokzata, berendezése barokk stílusjegyeket őriz, s a város legjelentősebb műemlék épülete, amelyet a reformáció idején közösen használt a magyar és a német ajkú gyülekezet. Déli mellékhajójában Szent Kristóf ábrázolásán, a Háromkirályok bibliai jelenetén, illetve a Köpenyes Madonna-faliképen időzhet el a tekintetünk. Az északi mellékhajóban láthatjuk a Jurisics család síremlékét, és itt találjuk Wesselényiné Széchy Mária sírkövét is. Isten idős hajléka közelében egy fiatalabb is áll: az 1615 és 1618 között, eredetileg a protestáns híveknek épült, ám 1673-tól a katolikusoké lett Szent Imre-templom.
A Fő téren a neogót Jézus Szíve-templom tornya tör az égbe. A ráccsal elzárt belső tér egyik padján Székely János szombathelyi püspök bemutatkozó levele olvasható. A főpásztor egyebek mellett ezt írja: „Szeretnénk tenni azért, hogy minél több csillogó szemű, örömmel teli ember éljen itt, a Szombathelyi Egyházmegyében. Meggyőződésem, hogy ez a világ Szeretetből lett, és az ember arra született, hogy megtanuljon szeretni. Akkor lesz valaki boldog, ha sikerül odaadnia az életét, ha tud nagylelkűen, önfeledten élni. Ebben szeretném én is segíteni, megerősíteni az itt élőket.”Ludwig Schöne tervezte az 1892 és 1894 között épült, historizáló épületet, amely szinte királyi méltósággal őrködik Kőszegen. Ugyanez elmondható egyébként az északi városrész magaslatán álló Kálvária-templomról is, ahova tizennégy stáció vezet; a kórusmellvéd képét Molnár C. Pál készítette. 1686-ban a hívek először egy keresztet állítottak ide, 1727-ben pedig egy fakápolnát készítettek, s rá két évre már egy új templom alapkövét helyezték el. A feljegyzések szerint öt évig tartott az építkezés; hetvenezer téglát cipeltek föl a hegytetőre, csakhogy méltó istentiszteleti helyet állítsanak.
Feleségemmel kora reggeli csendben indultunk el a Kálvária-hegyre, hogy Jézus Krisztus szenvedéstörténetét végigkísérjük, s megtaláljuk a párhuzamot az ő keresztútja és a miénk között. Mire a templomhoz értünk, elfogytak a rózsafüzérszemek, tisztult a köd, s egymás tekintetében „fürösztöttük meg arcunkat”. A kovácsoltvassal védett stációképek előtt cilinderes gyertyák dacoltak a széllel, az esővel és a múló idővel. A mívesen ábrázolt jelenetek fölelevenítették Jézus passióját, s még így, töredezettségükben is – hiszen számos helyen hiányzik egy-egy szereplő kézfeje, kar- vagy lábdarabja – a tisztánlátás bölcsességével ajándékoztak meg bennünket: csak akkora keresztet cipelünk, amit még elbírunk.
A templom közelében, a hegyoldalon kissé lejjebb ereszkedve, újabb kereszt tör az égbe: a trianoni, ami 1936 óta magasodik itt, s amit 1993-ban a Kőszegi Trianon Társaság újíttatott fel.
S ha már a templomokat vettük számba, nem maradhat ki a Csete György tervezte, Táncsics Mihály utcai modern református templom sem, amelyben a szakrális tér a jurtaszerű sátrat idéző emeleten található. A földszintre is beáradó fény miatt kapta a Csillagterem nevet ez a helyiség, amely olykor alkalmi kiállítóhelyként is működik. Az evangélikus templom a Várkör 44. szám alatt található, barokk padjait 1783-ban készítették az ügyes kezű mesterek. A Várkör egyik telkén, beljebb az udvaron fölfedeztük a zsinagógát, amely a város első óvoda- és szegényház-alapítójának, báró Shey Fülöpnek köszönhető, ugyanis az ő adományából épülhetett fel a kör alaprajzú, romantikus épület, amelyet a hithű zsidók 1944-ig használhattak.
A Várkör északkeleti végét a Rózsafüzér Királynője-templom uralja, valamint a hozzá kapcsolódó egykori zárda- és iskolaépület. Domonkos-rendi nővérek a gazdái, és az elmúlt időszakban többféle oktatási intézmény is működött benne. Ottjártunkkor is több mosolygós nővér terelgette a fiatalokat.
A Fő téren – ahova naponta begyalogoltunk a Kálvária utcai szállásunkról – egy békét árasztó, remek hangulatú kisváros mindennapjainak részesei lehettünk. Jólesett megpihenni az éttermek, cukrászdák teraszán, s belefeledkezni a kovácsoltvas cégérek, a hívogató kirakatok látványába, vagy esténként élő térzenét hallgatni. S időnként betérni egy-egy borudvarba, hiszen Kőszeg szőlőtermő vidék; a hegy levét, a palackba zárt napsugarat sok helyütt megkóstolhattuk. Még a város borával is koccintottunk. Itt fedeztük fel a Csoki­szeg­letet is. „E kőszegi szeglet csokiszeg lett” – hirdeti a felirat, s a kirakatban a színes krétával rajzolt virágmotívumok mellett minden napra jut egy figyelemre méltó idézet. Amikor arra sétáltunk, egy alkalommal Szabó Magda bölcsességét olvashattuk gyöngybetűkkel írva: „Úgy kell élni, hogy míg a világban forgolódunk, ne súroljuk le más emberről a bőrt.”
A kőszegi séták sosem érnek véget, hiszen nemcsak látványában igazi ékszerdoboz e város, hanem történelmi, építészeti, szakrális, kulturális, természettudományos és várszínházi kínálata is rendkívül gazdag. S ha gyalog szeretnénk bebarangolni a települést, nem is kell oly hosszú túrákra gondolnunk.
A város két terét összekötő Hősök kapujához csatlakozó Tábornokház nemcsak a pazar kilátás ígéretével, hanem az egykorvolt helyi mestereket és céheket megelevenítő kiállításaival is hívogat. Szép gesztus e főhajtás az ismert személyiségek előtt. Képzeletben beleülhetünk Szathmáry Lajos fodrász- és borbélymester székébe, vagy betérhetünk Dax János, Babai János, Rimóczy János és Mészáros András fényképészek műtermébe, hogy eldöntsük, melyikük a legjobb a szakmájában. Megtudhatjuk, hogy 1863-ban Herman Ottó is kőszegi fényképészként működött. Láthatunk többek között egy kamarabemutatót a kőszegi csipkegyár 1906 és 1914 között készült leheletfinom termékeiből, s számos céhládát, iparoslevelet, vándorkönyvet is megtekinthetünk. A takácsok által használt orsórúddal, kézi kártolóval, mérőrúddal is találkozunk itt, és megszemlélhetünk egy 1870-ben készült paszományt, Villmann Sándor polgármester mentéjéről.
A Jurisics téren található az ország talán egyetlen olyan középülete, amely a XIV. századtól mindmáig városházaként működik. Küllemét ovális keretekbe foglalt címerek teszik feledhetetlenné: országunk, Kőszeg, valamint a Jurisics család festett címerei. Ott találjuk közöttük államalapító Szent István királyunk és Szűz Mária alakját is. A kétszintes épületen a gótikától a klasszicizmusig valamennyi építészeti stílus nyomai felfedezhetők. Közelében áll az úgynevezett Sgraffitós ház, amely díszítéséről kapta a nevét. A késő reneszánsz épület homlokzatán latin felirat olvasható Pál apostoltól: Non est volentis, neque currentis sed miserentis. Vagyis: nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené. A Rómaiakhoz írt levél e részlete Ottlik Géza Iskola a határon című regényének két fejezetcímét is adja. Ottlik ugyanis diákéveinek egy részét itt töltötte Kőszegen. 1923–1926 között az egykori Hunyadi Mátyás Magyar Királyi Katonai Alreál Iskola tanulója volt. 1856-os alapításától kezdve a Monarchia altisztképzője volt a Kiss Já-
nos utcai négyszintes épület, amelyben ma a Nagy László Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény működik. Az Iskola a határon című regény megírására az itteni légkör inspirálta Ottlikot. Így emelte be az irodalomba Kőszeget, s tette európai hírűvé iskolája nevét. Az író mellszobra egy kellemes sétányon áll, ahol Herman Ottóé és Liszt Ferencé is. Lisztre azért büszke a város, mert 1846-ban az úgynevezett Bálházban adott jótékonysági koncertet.
A Fekete Szerecseny Patikamúzeum a Küttel gyógyszerészdinasztia évszázadairól mesél, de érdemes betérni a Postamúzeumba is, s elmondani egy-egy fohászt két szent szobra előtt a Városház utcában: az erre haladót ugyanis Szent Jakab és Nepomuki Szent János köszönti.
A Jurisics-vár tárt kapukkal fogadja a látogatókat. Udvarán a hős kapitány bronzba öntve, kivont karddal üdvözöl bennünket. A történelmi levegő itt még koncentráltabban van jelen; fiatalok, kisgyerekes családok szemlélik a különféle harci bemutatókat. A palotaszárnyban csinos lányokkal futunk össze. A hosszú bársonyruhába bújt várkisasszonyok kettesével veszik a lépcsőfokokat, hogy időben odaérjenek a táncos jelenetre.
Az ismertetőből kiderül: a XIII. század végén már több oklevél is említette a kőszegi várat, amely vélhetően az elővár elődje lehetett. Jelenlegi szerkezete az évszázadok során folyamatosan alakult ki; a gótikus belső várat a XV. században reneszánsz stílusban alakították át. 1659 és 1931 között az Esterházy család birtokában volt, amire a belső vár kapuja fölött látható címer is utal. A bejárat közelében egy 1771-ből való oltár fogad bennünket. Az Esterházyak készíttették, s a festmény Máriát ábrázolja, a kisded Jézussal. A történelem még inkább megelevenedik Somogyi Győző képsorozatának láttán: Attilától Maléter
Pálig száz katonaportré és élettörténet hozza emberközelbe viharos múltunk jeles személyiségeit. Gróf Zrínyi Miklós, Balassi Bálint, Dózsa György arcképe éppúgy feltűnik itt, mint Szent Istváné, Szent Lászlóé vagy II. Gézáé.
Minilapidárium is várja a látogatókat, az állandó kiállítás a kőszegi vár évszázadairól mesél. A várostörténeti tárlaton üvegserlegdarabok, majolikatál- és kancsótöredékek villantják fel a múltat, de szemügyre vehetünk egy kezdetleges desztilláló edényt, s jó belefeledkezni a Sárkányölő Szent Györgyöt ábrázoló kályhacsempe-sorozatba is. Számos lelet és leírás ad képet az 1648-ban szabad királyi város rangot kapott Kőszeg históriájáról, kiemelve azt az időszakot is, amikor a bombázások elől átmenetileg ide menekítették a Szent Koronát. Az Aranyszobában a Szőlő jövésnek könyvére bukkanunk. Látványos tárlat hirdeti: Kőszeg és környéke híres a szőlő- és bortermeléséről. A lovagterem rendezvényteremként funkcionál, s ottjártunkkor éppen egy rangos fotókiállításnak ad helyet. Ilovszky Béla 40 év ördögszekéren című, színházi fotókból rendezett tárlatán többek között Gábor Miklós, Gobbi Hilda, Gothár Péter, Ascher Tamás, Lázár Kati, Babarczy László, Rajhona Ádám, Kaszás Attila, Pap Vera fotográfiája is látható. Betérünk a fegyvertárba is, ahol sisakba bújva vágó- és szúrófegyverekkel ismerkedhetünk meg, a földesúri asztal- és konyhakiállítás pedig a régi idők konyhaművészetéről mesél – nyálcsordítóan.
S ha már szóba került a hazai színjátszás: a Kőszegi Várszínház 1982 óta várja a nagyérdeműt. A Mészáros Tibor rendezte kétfelvonásos „mjuzikelkámedi”, a Csoportterápia után Szabó Kimmel Tamás önálló estjének tapsolt a közönség. A büfé üveglapjáról Hollósi Frigyes néz ránk, aki gyakorta fellépett itt. A találékony büfés „Hollósi kávé, ahogy Hollósi Frigyes szerette” elnevezéssel ajánlja a feketét. Meghat e gesztus. Hogyan szerette a művész úr? Hosszú kávét rendelt, hideg tejjel és két cukorral.
Ahogy feleségemmel az ódon utcákat jártuk, fel-feltekintve a város tornyai-
ra, megpihentünk a hűvös templomok csönd­jében, és fölfedeztük a sokszínű kulturális kínálatot, egyre csak az járt a fejemben, hogyan is jellemezhetném a legtömörebben ezt a települést. Nem kellett sokáig gondolkodnom, mert a látvány magáért beszélt. Kőszeg a történelem, a tornyok és a bizalom városa. Ez utóbbi mindennél fontosabb momentum, hiszen bármelyik részére is tévedtünk, egy-egy asztalkán vagy hokedlin kisebb-nagyobb tálakban, edényekben mindenütt málnát, ribizlit, szilvát, cukkinit vagy éppen egy-egy tarka virágcsokrot láttunk – s mellette becsületkasszát. Egyetlen kapualjban sem őrizte portékáját cerberusként az árus, csupán az árat tüntette fel. A többit rábízta a vevőkre, akik, ha elvettek valamit, már csúsztatták is pénzüket a fémperselybe. Megrendített ez az ősbizalom, amely valaha az embereké volt. „A világ gyóntatóhelyének” tartott Me­đu­gorjéban láttam hasonlót, ahol éjszakára nem zárták el terményüket ráccsal a zöldség- és gyümölcsárusok, mert rendületlenül hiszik: a bizalom tartja életben a világot. A kőszegi kánikulában újra reményt adott a kopott kapualjakban magukra hagyott perselyek üzenete. Hazafelé tartva azon gondolkodtam, vajon hány magyar településen lehetne még kihelyezni a becsületkasszákat. A bizalom ugyanis nem településfüggő.
Vagy mégis?

Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..