Ha mindenáron stilisztikai fogyatékosságokat keresünk, az egyszavas — a történések súlyát nyomatékosítani hivatott — mondatok túlhalmozása inkább zavaró, de érdemes észben tartanunk: Szabó Győző nem irodalmi művet, hanem tényregényt írt. Amelynek célkeresztjében önmaga áll, félelmeivel, kínlódásával és elbukásaival, egy szörnyű függőséggel, a droggal szemben. Története elején hősünk vidéki, energiáit levezetni nehezen tudó srácként kerül a fővárosba, bohém művészpalánták közé, hogy — mint minden kamasz — elsőként próbálja ki azt, amit nem szabad. A tiltott gyümölcs hat, az ár pedig elragadja, mely Budapest éjszakai életén, dílertanyákon, kocsmákon, diszkókon, lepattant drogoslakásokon, sőt, rendőrőrsök kihallgatószobáin keresztül hömpölyög. Szabó Győző tíz évre a párhuzamos valóságok rabja lett: egyszerre volt feltörekvő, tévéműsorokból már ismert színész, az éjszakai élet féktelen császára és rabságába gabalyodott hazudozó, aki nemcsak szeretteit, önmagát is becsapja. Rendkívül bátor (szintén tíz évvel a végső tisztulás után kiadott) önvallomásának legszívszorítóbb mozzanatai közé tartozik társának néma, állhatatos kitartása, a szomorú közjáték a katolikus pappal, valamint a megdöbbentő tény, hogy szülei — saját bevallása szerint is — mintaszerűen nevelték hősünket.
Ez és a „nagy miért” megválaszolásának elmaradása az, amivel a legnyugtalanítóbb lyukat üti Szabó Győző könyve a lelkünkön. Válaszok ugyanis nincsenek. A Toxikoma pedig nem irodalom, nem ponyva, hanem egy kisiklott élet megrázó krónikája.
