Az elemi iskolában kiváló hitoktatónőink voltak. Példaadó egyéniségük annyira hatott ránk, hogy a húszegynéhány gyereket számláló osztályból hárman is papok lettünk. Gimnáziumi tanulmányaimat a piaristáknál végeztem. Az ő kezük között tovább erősödött a meggyőződésem, hogy az Úristen az ő szolgálatára hív. Édesanyámnak is nagy szerepe volt ebben. Mindig azt mondta: „Fiacskám, ne beszélj még róla, mert lehet, hogy meggondolod, de maradj meg ebben az elhatározásban.” A II. világháború alatt, 1942-ben érettségiztem és kezdtem meg a szemináriumot. Pesti születésű vagyok, mégis a nagyváradi egyházmegyébe kértem a felvételemet. Ennek az a története, hogy a püspököm Svájcba akart küldeni, de nem adtak beutazási engedélyt. Ezért a szatmári szemináriumban kezdtem meg, majd Nagyváradon folytattam tanulmányaimat. 1946-ban nyílt lehetőség, hogy főpásztorom külföldre küldjön, így kerültem Rómába. Elutaztam – és 1990-ig nem léptem hazám területére… Innsbruckban szenteltek pappá 1950-ben. Hittanárként kezdtem az ottani magyar gimnáziumban, később plébános lettem, majd 1959-ben ismét Rómába kerültem, ahol egyházjogi tanulmányokat folytattam, és néhány év múlva római magyar lelkész lettem. 1965-ben kerültem a nemzetközi karitászhoz. Tíz év után a szervezet új elnöke megkért, hogy Rómából költözzek át Freiburgba. A nemzetközi kapcsolatok szintjén rá háruló munkában segítettem neki. Rendkívül érdekes, változatos munka volt, sok utazással. Megismerhettem a különböző kontinenseken működő segélyszervezet sokoldalú munkáját. 1983-ban lejárt a szerződésem a német karitásszal, ekkor a Szabad Európa Rádió kérésére Münchenbe mentem, ahol a vallási adásokat szerkesztettem. A rendszerváltás lehetővé tette, hogy Magyarországon is meginduljon a katolikus egyház széles körű karitatív tevékenysége, beépülve a nemzetközi karitászszövetségbe. A püspöki konferencia akkori elnöke rám bízta a Magyar Karitász megszervezését. Az első idők feladata a szervezeti felépítés megtervezése volt. A főpásztorok elfogadták eléjük tárt elképzelésemet. Két szempontot szerettem volna egyszerre érvényesíteni: a karitász szervezet és intézmény, ugyanakkor mozgalom is. A mozgalom keretében a híveket meg kell tanítani arra, hogy megnyíljanak embertársaik felé, észrevegyék a felmerülő problémákat, és igyekezzenek a szívüket is megnyitni. Ami pedig az intézményi felépítést illeti: a plébániai csoportok az egyházmegyei karitászszervezetben egyesülnek, az országos központi iroda feladata pedig a koordináció. Ennek értelmében 1991-ben országjárásba kezdtem, tárgyaltam a főpásztorokkal és munkatársaikkal: két-három év alatt valamennyi egyházmegyében megalakultak az egyházmegyei karitászszervezetek, melyek vezetői saját területükön megkezdték a plébániai csoportok hálózatának kiépítését, illetve a már meglévők megerősítését. Rendkívül sokrétű az a munka, melyet országszerte végeznek a karitászban. Mindenhol van élelem- és ruhaosztás a rászorulók részére, börtönmisszió, szociális tanácsadás, egészségügyi szűrés, képzés, kézműves foglalkozás, nyaraltatás, üdülési lehetőség, ingyenkonyha… A karitász munkatársai látogatják a szociális intézmények lakóit, a betegeket a kórházban és otthonaikban. Az országos karitászhálózathoz ma olyan intézmények tartoznak, mint a Rév Szenvedélybeteg-segítő Szolgálat, a felzárkóztató óvoda romák számára, a házi szakápolási és fogyatékosokat támogató szolgálat, az idősotthonok, az idősek napközije, a vasúti szociális szolgálat, a hajléktalanok nappali ellátása… A karitatív tevékenység a kereszténység lényegéhez tartozik: az egyház szociális lelkipásztorkodásának kifejeződése a világban. Gyakorlati szempontból is fontos, hogy legyen egy olyan szervezet, amely megéli a keresztény felebaráti szeretetet, mivel a magyar társadalomra – amely évtizedeken keresztül csak negatívumokat hallott az egyházról – elsősorban talán nem az hat, amit az egyház itt és most hirdet, hanem az, amit tesz. S ha látják, hogy az egyház törődik az emberekkel, a problémáikat igyekszik önzetlenül, teljes odaadással megoldani, akkor elkezdenek érdeklődni utána. Ilyen értelemben a karitász a preevangelizáció, az újraevangelizáció eszköze. A magyarországi Katolikus Karitász elsősorban az itt élők bajain igyekszik segíteni, de észre kell vennie azokat is, akiknek bárhol a világon szükségük van segítségre, támogatásra. 1994-ben vettünk részt először nemzetközi segélyakcióban, az osztrák és a belga szervezettel közösen segítettünk az afrikai Ruandában, ahol a hutu és tuszi törzsek villongása következtében százezrek haltak meg és milliók váltak otthontalanná. Segítettünk a lengyelországi és a csehországi, majd a kárpátaljai árvíznél is. A keresztény ember számára Krisztusban minden ember testvér, bármely országban élje is mindennapjait. Nemcsak magunkra és szűkebb környezetünkre gondolunk, hanem Jézus Krisztus szeretetparancsát ott igyekszünk teljesíteni, ahol szükség van rá. Immár huszonhat éve a Jó Pásztor Nővérek müncheni St. Gabriel-rendházának lelkésze vagyok: mindennap misézem a kolostorhoz tartozó intézményekben, gyóntatok és lelkivezetést végzek. A Magyar Máltai Lovagok Szövetségének vezető lelkészeként rendszeresen tartok lelkigyakorlatokat a rendtagok számára Magyarországon. A német nyelvterületi szekciónak is lelkivezetője vagyok. A Münchenben megjelenő katolikus lap, az Életünk szerkesztőségének tagjaként rendszeresen publikálok, a hívő ember számára fontos kérdések tisztázásában szeretném segíteni az olvasókat. Papi feladat ez is, akárcsak az áldozat bemutatása és a karitatív munka. Azt mondhatom tehát, hogy hatvan év után is azt teszem, amit a papnak tennie kell. Ami nemcsak feladatom, hanem az életem értelme is.
