Nyilvánvaló, hogy akad olyan tizenegy éves fiatal, aki megkésel egy másik hasonló korú gyereket, hogy elvegye annak valamilyen értéktárgyát (vagy éppen valamilyen vélt vagy valós sérelmét orvosolja). Ez a tény jelzésértékű. Felhívja a figyelmet magára a gyermekre, családjára, a társadalmi hátrányok és a bűnözés esetleges összefüggéseire. Továbbá arra, hogy a kiskorúak bűnelkövetővé válását nem lehet külön kezelni a kiskorúak áldozattá válásától. És itt nemcsak arra utalok, hogy az ilyen korú bűnelkövetők áldozatai gyakorta saját korosztályukból kerülnek ki, hanem arra is, hogy maga az elkövető is lehet áldozat – és nemcsak büntetőjogi szempontból. Áldozata családjának, a társadalomnak, annak a társadalmi értékválságos világnak, amelyben élünk, s amely erőteljesen hat a gyerekekre: a felnőtt társadalom deficites vagy éppen rossz irányú szocializációs és nevelő tevékenységén keresztül.
Jelenlegi jogrendszerünk a gyermekkort büntethetőséget kizáró okként tartja számon (Btk. 23.§). Ez azt jelenti, hogy a 14 évesnél fiatalabb bűnelkövetővel szemben nem alkalmazható büntetőjogi jogkövetkezmény. Ám – sokaktól eltérő felfogásom szerint – az ilyen korú, büntetőjogba ütköző cselekedetek elkövetőit is felelősségre vonják: ha nem is büntetőjogi, de gyermekvédelmi következményekkel kell számolniuk. A gyermekkorú bűnelkövető ügye a gyermekjóléti szolgálat illetékességi körébe tartozik, a vele szemben foganatosított következmény lehet: nevelési tanácsadás, családsegítés, a gyermekvédelmi gondoskodás keretébe tartozó alapellátás, illetve súlyosabb esetekben hatósági intézkedés (például a védelembe vétel). Nem gondolom, hogy józanul, felelősségteljesen gondolkodva bárki is börtönbe akarna csukni egy gyereket (ami nagyobb esélyt adna a „bűnözői karriernek”, mint a társadalomba való normális beilleszkedésnek.) Ugyanakkor meg kell védeni őt – és a társadalmat – a bűnismétléstől, továbbá reális esélyt kell adni az elkövetőnek arra, hogy külső segítséggel szakítani tudjon korábbi életvitelével. Erre a mai rendszer – amint az ominózus eset kapcsán is nyilvánvalóvá vált – nem alkalmas.
Olyan esetekben ugyanis, amikor tartani lehet attól, hogy a gyermek újabb törvénybe ütköző cselekedeteket követ el (vagy már el is követte), a gyermekvédelmi szervek eszközrendszere elégtelen. A zárt intézeti nevelés lehetősége nem adott, a személyi szabadság korlátozására csak különleges esetekben van lehetőség, méghozzá speciális intézményekben, gyermekotthonokban, melyek száma – tekintettel a bekerülési várólistákra – nagyon kevés az országban. Megérett tehát a helyzet a változtatásra.
Ez azonban – sokak vélekedésével ellentétben – szerintem nem a büntethetőség életkori határának leszállítása volna. De nem is egy speciális, a gyermekkorúakra érvényes büntető törvénykönyv megalkotását jerlentené. Véleményem szerint erőteljes kifogások szólnak a büntetőjogi felelősségre vonás alsó korhatárának csökkentése ellen, mind a rendőrségi, bírósági, büntetés-végrehajtási intézmények reakcióit követő stigmatizációs mechanizmusok, mind pedig a nemegyszer deviáns életvitelre „nevelő” következmények miatt. Megkérdőjelezhető továbbá a büntetőjog nevelő hatásának eredményessége is. Emellett számításba kell venni azt is, hogy a gyermek- és fiatalkorúak által elkövetett bűncselekmények nagy része (mely többnyire alkalmi, kisebb vagyon elleni bűnözést jelent) mögött – az életkori sajátosságból adódóan – olyan motivációk húzódnak meg, mint a kíváncsiság, a kalandkeresés, a társak befolyása. A korosztályi határhúzogatással nem szűnnének meg ezek a bűnelkövetési okok. Nem az életkorra és annak megváltoztatására kell helyezni tehát a hangsúlyt, hanem a beszámítási képességre, s még inkább az ezt árnyaltabban kifejező, erkölcsi-értelmi fejlettség szintjére, ennek mérési lehetőségére, a bírói gyakorlatba való átültetésére. Emellett a probléma kezelésének módosulását talán ott lehetne elkezdeni, hogy magát a rendszert bővítjük abba az irányba, ahol azt tapasztaljuk, hogy egyesek kiesnek a hálóból.
Mert minden gyermekért érdemes küzdeni, ott is, ahol úgy véljük, a helyzet reménytelen. Támogatom azon elképzeléseket, melyek szükségét látják a kiskorúak kapcsán az eddigieknél fokozottabb és hatékonyabb pszichés, mentális, erkölcsi és kognitív képességek felmérését. Szükségesnek találom annak elismerését, hogy kultúránk egyik legalapvetőbb követelménye a gyermek szabadságának belátható korlátozása – mindenekelőtt saját védelme érdekében. El tudom képzelni azt, hogy bizonyos jogszabályi háttér megteremtésével a súlyosan problémás gyermekeket – éppen a pedagógiai hatás érdekében – bent tartsák a gyermekvédelmi intézmények szélesebb körében. Gondolatomban megjelenik a bűnelkövető gyermekek kapcsán egy önálló intézményi háló képzete. Jelenleg a gyermekvédelmi hálózatba utalt gyermekkorú elkövető csak egy részfeladatát jelenti az itt dolgozóknak, a többi más szempontból veszélyeztetett gyermekek mellett. Ilyen formában nem beszélhetünk teljes, csak erre a kiemelt problémára koncentráló feladatkörről.
A probléma specialitása, több szakmát (jog, pszichológia, pedagógia) átívelő jellege miatt, a kezelésével foglalkozóktól nagyobb fokú és különleges szakmai felkészülést igényel(ne). Azzal, hogy egy nagyobb – és nem kimondottan a bűnözéssel foglalkozó – rendszer része a gyermekkori kriminalitás ügye, az egyes esetek kezelése során számos fontos szakmai követelmény nem érvényesül. Ilyen a társadalom védelme, a jogbiztonság, az igazság szolgáltatása – illetve az elkövetőkkel kapcsolatban a differenciáltabb megítélés, a nevelési szempontok magasabb szinten való érvényesülése. Ezt hiányolva tartanám fontosnak, hogy egy külön rendszer épüljön ki a gyermekkorú bűnelkövetők kezelésére (mint ahogy ezt a fiatalkorúaknál a pártfogók intézményében látjuk) az igazságszolgáltatás és a gyermekvédelem között. Egy ilyen szervezet hatékonyabban valósíthatná meg a gyermekvédelem egyik legfontosabb feladatát, a szignalizációt, a csírájukban jelentkező problémák jelzését is. Például az egyes iskolai erőszakos esetek csak nagy ritkán kerülnek az érintett szakemberek elé (rendőrség, gyermekvédelmi szolgálat), az iskolai házirend megszegésének, „belügynek” tekintik azokat. Holott az ilyen esetek jelzése nagyon fontos lehet a bűnmegelőzés szempontjából, hiszen a lebukás, a következmények, a (nem feltétlen büntető) szankciók, de mindenképpen a viselkedés értékelése, minősítése fokozhatja a morált a többiekben, illetve visszatarthatná az elkövetőt további normasértő cselekményektől.
A gyermek- és fiatalkorú bűnözés kapcsán a gond nem a rendszerrel kezdődik, sőt nem is a gyermekkel. A megoldatlan társadalmi-szociális problémák (munkanélküliség, a társadalom minden intézményéből való kihullás, a mélyszegénység, az aluliskolázottság, „a nincs vesztenivalóm” légköre) szükségszerűen kiváltják a renddel szembeni elutasítás attitűdjét, kitermelik az erőszakos, agresszív magatartásformákat, a bűncselekményeket. Ennek megoldása pedig nem várható el sem az igazságszolgáltatás, sem a gyermekvédelem rendszerétől. – Itt kellene kezdenünk a gondolkodást.
