A hívő a templomba valóban hazatér, az édesanyjához, akinek szívében (az oltár) ott él teljes valójában az Úr, aki anyánknak, az egyháznak a vőlegénye. A templomban a tér teológiai megszerkesztése mellett éppen ezért fontos (még ha nem is ugyanolyan mértékben jelentős), hogy a „hívő hangulat” is adott legyen a valós érzelmi tapasztalathoz: itt itthon vagyunk, itt ölelve vagyunk. A templomépítészetben e – mondjuk így – pszichológiai szempontok miatt is lényeges, hogy a templom térkiképzése, díszítése utaljon a mennyei Jeruzsálemre, a beteljesült mennyországra, az örök otthonra, minthogy liturgikusan egyébként is szimbolizálja azt. Krisztus valóságosan jelen van az Oltáriszentségben, így a templom végső soron egyetlen hatalmas tabernákulum, hiszen e teret önmagával fizikailag is betölti az Úr, tehát a templom a mennyország szimbóluma, szakramentális megragadása. Ezért is fontos például, hogy öltözetünk jelképezze, megmutassa a mennybe való belépéshez szükséges erkölcsi, lelki készségünket: e készség ruháját az Anya szőtte nekünk (evangelizáció), és ő segít tisztán megőrizni, de ha kell, rendbe hozni is (gyónásunk).
