Jelenits István piarista szerzetes „költészet a Bibliában” előadása is ezt a képi világot idézte fel bennünk, amikor Rembrant hasonló témájú festménye kapcsán a művészet és a kinyilatkoztatás kapcsolatát feszegette. „Az írásértelmezés és istenképünk elmélyítése szempontjából a művészet is éppen olyan fontos, mint például a tudomány, bár a kettő eltérően működik” – mondta a szerzetes tanár. Az egyén belső gazdagsága, amely a történelemben egyszerre több regiszteren szólal meg, tükröződik a művészetben is. Amit aztán nem is lehetett volna helyesebben szemléltetni, mint a Karolina úti Boldogasszony lelkészség fiataljai által előadott, diavetítéssel kísért oratóriummal. Ha a művészet szerepe az, hogy tanítson, közösséget teremtsen és szórakoztasson, akkor ezzel az előadással e hármas küldetés tökéletes egységet alkotott, amit a hallgatóság lelkesedése is igazolt.
A művészet – ahogy az ember istenkeresése is – folytonos, és kezdeteinek gyökere az idő homályába vész. Vajon miként viselkedik a nem hívő az egyházi művészet kihívására? Válaszul Jelenits István egy történetet mesélt el. A Kádár-korszak közepén egy hazai építészt valamiféle nyugati kiküldetéssel bíztak meg, de nehogy megtévelyedjen ellenőrzésképpen vele ment a pártállam egyik funkcionáriusa is. Franciaországi látogatásuk során – mivel ez egy tanulmányi út is volt – elmentek Ronchampba, az akkor nemrégen megépült kápolnához. Tudjuk, ez az egyházi építmény úgy játszik a fénnyel, hogy jóformán kézzelfoghatóvá teszi a Mindenható „működését”. Építészünk körbenézett, tette a dolgát, majd amikor már indulni szeretett volna, elkezdte keresni az ateista állam képviselőjét és azt kellett észrevennie, hogy az térdre borulva, lehajtott fővel imádkozik az egyik szegletben. Ilyen az építészet és a művészet ereje: olyan hatásfokon közvetíti az Örökkévalót, hogy így, Isten jelenlétében az ember térdre kényszerül.
A szentimrevárosi hétvégén többek között Kocsis Imre teológus, a Váci Papnevelő Intézet rektora is előadást tartott, Dan Brown A Da Vinci-kód című regényének tévedéseiről és csúsztatásairól. Mintha folytatása, pontosabban kiegészítője lenne ez az előző nap estéjén elhangzott Jelenits atya féle fejtegetésnek. Miután együtt gondolkodtunk arról, miként szolgálhatja a művészet Istenhez való közeledésünket, e második előadásban azt is láthattuk, hogy egy botránykeresésre és szenzációhajhászásra épült irodalmi mű miként csalhatja, csalogathatja az olvasót más irányba.
