Az ikosz így fogalmazza ezt meg: „Minthogy Üdvözítőnk szavaival mindennap oktat, hallgassuk meg ismét figyelmesen a tékozló fiúról szóló írást, és az ő helyes bűnbánatát hittel utánozva, alázatos szívvel kiáltsunk föl ahhoz, aki mindent tud: Vétkeztünk ellened, kegyelmes Atyánk, s egyáltalán nem vagyunk méltók gyermekeidnek hívatni, mint azelőtt, de mint aki természetednél fogva emberszerető vagy, fogadj vissza.”
Az apa nagyságához nem férhet kétség. Megcsodálhatjuk jóságos szeretetét, amellyel jómódban tartja gyermekeit. Nem állít akadályt a kisebb fiú távozása elé: engedi érvényesülni. Megcsodálhatjuk aggódó türelmét: visszavárja gyermekét. S amikor hazatér, mindent megbocsát neki, mivel megtörténik a bocsánatkérés.
Az idősebb fiú szintén nagy. Ő otthon marad. Apja iránti hűséges szeretetében dolgozik, csendben húzza az igát. Teljesíti állapotbeli kötelességeit. S mi ez, ha nem igazi nagyság? Csak egyszer lázad fel. No, de ki ne érezné jogosnak, hogy legalább a barátaival elköltött gödölyére vágyott? Talán egyetlen hibája, hogy nem ismerte fel: apja valami jobbat, nagyobbat készített számára.
A tékozló fiú nagysága, bizony, hosszú utat jár be. Jómódú családban, szerető közegben élhetett, tekintélyes örökség várt rá. Egészen addig, amíg Ádám lelkületével már nem azt tartotta fontosnak, amit az apja (vagy nekünk a mennyei Atya) mond, hanem a saját akaratát. A nagyságból így süllyedt a bűn mocsarába. A tisztátalannak tartott állatokhoz, a sertésekhez kényszeredett lekicsinyedni, a moslékosvályúhoz, hogy legalább elvegetáljon. De aztán innen lett naggyá. Mert elkövetkezett a fordulópont: „Fölkelek és apámhoz megyek” (Lk 15,18). Az elhatározást tett követte: a bűnbánat és a bocsánatkérés tette. Nem a szégyen vezérelte többé, hanem annak felismerése, hogy az apjánál valamit mégiscsak elérhet: ha mást nem, legalább annyit, hogy nem hal éhen. S ennél elképzelhetetlenül többet kapott: eredeti méltóságát. Mint ahogy a bűnbocsánatban mi is visszakapjuk istengyermeki méltóságunkat.
A nagyböjtre való felkészülésünkben ne úgy kövessük a tékozló fiút, hogy bűnözzünk bátran, hiszen az Atya úgyis megbocsát (ez a vakmerő bizakodás bűne lenne), hanem abban járjunk nyomában, hogy őszinte bűnbánattal és bocsánatkéréssel akarjunk naggyá válni!
