Megpróbáltatásaink révén arra jutottunk, hogy azt a sok jót, amit nagy bajunkban kaptunk, igyekeznünk kell megosztani a terhet cipelőkkel. Nagyon sok körülöttünk a szenvedés, és olyan gyakran elmegyünk mellette tehetetlenül, szótlanul! Vágyainkban ott él, hogy szívesen nyitnánk lakóotthont fogyatékkal élők számára, de most csak azt tudjuk megtenni, hogy meghallgatásunkkal segítünk a sorstársainkon, vigasztalást nyújtunk számukra. Többször beszélgettünk erről Orosz Atanáz püspök atyával, és végül azt találtuk ki, hogy kezdjük el kicsiben: pünkösd közeledtével szervezzünk vigasztaló lelkinapot (az elnevezés Atanáz atya ötlete volt). Ez sokkal jobban összefoglalja, mit szeretnénk, mintha a beteg gyereket nevelők vagy a gyermeküket elvesztett szülők napját hirdettük volna meg. Tehát azokat az embereket szólítottuk meg, akik találkoztak már a fogyatékosság, a betegség, a halál mélységével.
– Milyen munkamegosztás volt önök között a lelkinapon?
– A férjemre mint papra inkább a közös imádság vezetésének feladata várt, míg én önismereti játékokkal készültem, mert ahhoz szerettem volna hozzásegíteni a jelentkezőket, hogy a tarisznyájukat, a fájdalmaik terhét, amelyet esetleg már réges-régen hordoznak, letehessék. Olyan napot szerettünk volna, amely során mindketten hitelesek maradhatunk. Ez nagy feladatot jelentett, hiszen ismeretlen emberek jöttek el a hívó szóra. Semmit sem tudtunk róluk, csak azt, hogy a sorstársaink, akiket talán senki sem hallgatott még meg igazán, és vágynak arra, hogy megoszthassák a szenvedéseiket. Sok könyvet olvastam az évek során, köztük Richard Rohrtól az Emelkedő zuhanást, amely meggyőzött arról, hogy hiányainkat, fájdalmainkat mélyen megélve emelkedhetünk, erősödhetünk igazán. Nőként talán könnyebben kimutathatom az érzéseimet, és bátoríthatom a résztvevőket az őszinte megnyílásra. Megkérdezhettem például őket, nem voltak-e dühösek Istenre, amikor elvesztették azt, akit szerettek. Gyászban teljesen normális ezt érezni, és hiba tagadnunk, elfojtanunk az indulatainkat, akár az Istennel szembenieket is. A feltámadásba vetett hitünk nem mentesít mindenestül a kételyektől. Egy papról vagy papnéról sokszor azt hiszik, hogy a hite, a szolgálata, a hivatása megacélozza a sorscsapásokkal szemben, hogy neki sokkal könnyebb, mint egy átlagembernek. Megesett már, hogy Ferinek ilyesmit mondtak: „Ó, atya, mit tudhat ön a szenvedésről?” Amikor viszont megtudták, mi történt velünk, milyen kemény próbát kellett kiállnia a hitünknek, átestek a ló túloldalára, s ezt kérdezték: „És hogyhogy egy ekkora sorscsapás után még mindig pap?”
A lelkinapon hosszan beszélgettünk arról a szentírási részről, amikor az asszonyok a sírhoz mennek, és a követ elhengerítve találják. Nagyon kedvelem ezt a jelenetet, mert a tanítványok gyásza, kételyei, a keresztre feszítés utáni keserűségük és összetörtségük éppúgy jelen van benne, mint a feltámadás bizonyossága, amelynek az elhengerített kő a jele.
– Mi segíthet, hogy a vigasztaló igyekezete eredményes legyen, és ne tűnjön erőlködésnek?
– Nem arra van szükség, hogy okos tanácsokkal lássuk el a szenvedőt. Én mindig akkor éreztem úgy, hogy igazán segítséget kaptam, amikor elfogadtak olyannak, amilyen vagyok, amikor jelen volt valaki a számomra. Jóbnak sem barátai nagy bölcsessége, hanem az adott némi enyhületet, hogy meghallgatták, vagy a szenvedését látva egyszerűen megrendülten ültek mellette.
Nagy hatással volt rám Pál Feri egy története. Egy Auschwitzot túlélt fiúról szólt, aki tarisznyát és benne egy kenyeret kapott az édesanyjától, azzal a figyelmeztetéssel, hogy őrizze meg jól. De mint hamarosan kiderült, éppen csak akkor menekülhetett meg, ha letette a tarisznyáját, bármilyen görcsösen kapaszkodott is korábban belé. Így van ez a veszteségeinkkel, a fájdalmainkkal is. Egyszer mindenképpen muszáj letennünk, elengednünk őket, hogy tovább élhessünk. Ezen azonban dolgozni kell, méghozzá kőkeményen. Lehet, hogy csak öt vagy tíz év múlva sikerül. Ebben szerettünk volna segíteni a vigasztaló lelkinapon.
– Papnéként melyek az egyházközségben a legfontosabb teendői?
– Ez jó kérdés, sokszor fel is teszem magamnak. Miért éppen engem választott ki az Isten erre a feladatra, mikor sokkal méltóbbak vannak nálam? Most azt válaszolnám erre: az a legfontosabb, hogy Feri, a férjem üdvözüljön mellettem. Aztán jöhet a miskolc-diósgyőri egyházközség is. Természetesen szeretném, ha a hagyományos, megszokott „templomba járás” megtelne élettel, ha olyan igazi pezsgés lenne, mint ifjú éveimben a budaörsi római katolikus egyházközségben. De ez most nem adatik meg. Nagyon szeretem az első péntekeket, amikor a tanítványaim szülei közül páran eljönnek hozzánk. Ezt most fontosnak érzem, és örömet találok benne.
Valaki egyszer így jellemzett bennünket a férjemmel: „De hiszen önök ugyanolyanok, mint a többi ember!” Ezen talán azt értette, hogy Ferenc nem „papos”, én pedig nem vagyok „papnés”. Nevettünk, aztán a férjem így válaszolt: „Látja, ennél nagyobb dicséretet még nemigen kaptunk!”
Keresem az utamat, azt a feladatot, amelyre Isten itt, Miskolcon leginkább hív. Biztos vagyok abban, hogy nem véletlenül kerültünk ide, de még nem látok egészen világosan. Nagyon kérem az Istent, hogy világosítson meg. A mostani lelkinap egy kis fényt jelentett: megerősített, hogy a szolgálatomra ilyen formában is szükség van.
