Két vérszomjas tigris hatalmasat ugrik a levegőben egy alvó nő fölött. Egy gránátalmából kirobbanó, nem éppen szelíd hal szájából jönnek elő a vadállatok: az egyik szuronyos puskával szúrja meg Galát, Dalí alvó feleségét, hátha felébred. A háttérben egy visítozó elefánt rohan rendkívül hosszú lábakon teljesen más irányba. Fantasztikus tengerparti tájban, sziklákon fekszik a nő, tőle balra egy méhecskét láthatunk, amint éppen megbirizgálja a gránátalmát, ami később a kép bal felső sarkában robban majd szét. A festmény alján két vízcsepp bizonytalanul lebeg a sziklák fölött. Ezt a rendkívüli történetet sikerült kiolvasni az Álom, melyet a gránátalma körül repkedő méh váltott ki egy pillanatra ébredés előtt című Dalí-képből, amelyet a Magyar Nemzeti Galéria legújabb időszaki kiállításán láthatunk.
És tényleg valóságon túli, amit megfestett Salvador Dalí, a szürrealisták vezéralakja. Hiszen a szó, szürrealizmus, azt jelenti: realizmus feletti; vagyis a látott, a tapasztalati világot meghaladó művészeti irányzatról van szó. Dalí egy alkalommal csak úgy lazán, a rá jellemző szerénységgel azt mondta egy vele készül televíziós interjúban: „A szürrealizmus én vagyok.” A fent elemzett tigrises kép is valóságosnak hat, hiszen páratlan részletességgel, realisztikusan van megalkotva, a jelenet a valóságban mégis elképzelhetetlen. Álomszerű képet láthatunk. Erre utal a címe is, hiszen a szürrealizmus lényege felszabadítani a tudatalattit, teret engedni az álomképeknek, a megfoghatatlan asszociációknak, a váratlan helyzeteknek.
Aki szeretne kicsit elszakadni a valóságtól, kíváncsi természetű, és a meleg nyárban szívesen kirándul más tájakra, annak csak ajánlani tudom A szürrealista mozgalom Dalítól Magritte-ig – Válság és újjászületés 1929-ben című tárlatot, ahol nem csupán egy, hanem négy Dalí-képet is megnézhetünk, mások művei mellett. A csaknem százhúsz festményt, grafikát, szobrot, fotót, filmet és dokumentumot felvonultató kiállítás a mozgalom történetének eseményekkel teli időszakát, az 1929-es évet helyezi a középpontba.
Az ember természetes vágya az újat akarás, a továbblépés. Minden generáció értelmezni akarja a környező világot, amelyben él. Ezt tették az avantgárd művészei is, a XX. század első évtizedeiben. Az új művészeti irányzatok kezdeteiről, az I. világháború borzalmai utáni kiábrándultságban született alkotásokról már többször írtunk lapunk hasábjain. Világos volt, hogy a háború után nem folytatódhatott minden ugyanúgy, ahogyan a boldog békeidőkben volt. Az emberek lelkében kitörölhetetlen nyomokat hagytak a harctereken átélt hátborzongató események. A művészek, akik túlélték a srapnelszilánkok okozta sérüléseket, a maguk módján reagáltak a kor változásaira. A megváltozott világ újfajta kifejezési formákat szült.
A szürrealista mozgalom atyja André Breton volt. Stéphane Mallarmé és a szimbolisták, Guillaume Apollinaire és Paul Valéry, Sigmund Freud és a pszichoanalízis: megannyi felfedezés, amelyek meggyőzték a fiatal André Bretont, hogy a költészet és a képzelet kutatása a legjobb módja a valóság pontos megragadásának. Az 1920-as évek elején érdeklődése és Lautréamont iránti csodálata megalapozta hosszú barátságát Louis Aragonnal és Philippe Soupault-val, ami a szürrealizmus kezdetét jelentette. A dadaizmus kifulladásáról meggyőződve 1924-ben megfogalmazta A szürrealizmus kiáltványát, a mozgalom alapító okiratát. Breton több mint negyven éven keresztül megőrizte vezető szerepét. Ő volt a szürrealizmus függetlenségének és hosszú életének biztosítéka – olvashatjuk a kiállítás egyik termének falán.
Mint általában minden mozgalom, a szürrealizmus is teremtett értékeket, és persze voltak vadhajtásai is, amelyek nemigen állták ki az idők próbáját. A szürrealisták nemegyszer keltettek botrányokat Párizsban, például Buñuel Aranykor című filmjével. Közismert az a jelenete, amikor egy tehén a franciaágyon lustálkodik, és csak nagy unszolásra hajlandó elmenni onnan. „Szép, mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon” – Lautrémont e mondata valósággal a szürrealisták jelmondatává vált. Kétségkívül remekül kifejezi a mozgalom lényegét: a véletlenszerűséget, a meghökkentőt, az elképzelhetetlent.
A Nemzeti Galéria kiállításán láthatunk végre Chirico-képet is – ha nem is a legjelentősebbek közül valót –, Délutáni melankólia címmel. Giorgio de Chirico a metafizikus festészet megálmodója volt. A szürrealisták egy időben példaképüknek tekintették. Két jól fejlett articsóka látható a kép központi helyén, a jellegzetes chiricói itáliai tájban, hosszú árnyékokkal övezve. A háttérben a hatalmas kémény mellett vonat robog, messze száll a gőzmozdony fehér füstje. Az ember nélküli sivár tájban a nézőt elfogja a magányosság érzése. Chirico képeinek legnagyobb része ilyen kietlennek ábrázolja az olasz tájakat. Később azonban a művész eltért a szürrealista iránytól, és 1923-ban a neoklasszicizmus értékeit hirdető Valori plastici nevű csoport tagja lett. Ezután klasszicizáló képeket festett ugyan, de témaválasztásában megmaradt a kihalt városi tájaknál és a tárgyak véletlenszerű találkozásainál.
Joan Miró külön festői világot képvisel a szürrealisták társaságában. Absztrakt motívumokkal ékesített képei a lírai szürrealizmus jegyében születtek. Sokszor apró körök, pontok vagy éppen kukacokra, siklókra emlékeztető lények népesítik be alkotásait. Miró hamar elvetette a hagyományos piktúrát, és kialakította a Patrick Walberg költő és kritikus által „Miromonde”-nak (mirói világ) nevezett nyelvezetét (szem, csillag, kereszt stb.), amelyet szabadon alkalmazott vásznain. Jellegzetes szimbolikus világából néhány képet most a Nemzeti Galéria termeiben láthatunk.
A szürrealista fotóművészetet Man Ray, André Kertész és Brassaï alkotásai képviselik.
Az október közepéig látható kiállításon többek között Max Ernst, Yves Tanguy, René Magritte, Pablo Picasso és Alberto Giacometti műveivel is találkozhatnak az érdeklődők.
„Minden jel arra mutat, hogy a szellem számára létezik egy olyan pont, ahonnan nézve élet és halál, valóság és képzelet, múlt és jövő, megosztható és megoszthatatlan, magas és alacsony már nem ellentmondásként érzékelhetők” (André Breton: A szürrealizmus második kiáltványa, 1930).
