Az előadások közül néhány az egyetemes magyar történettudomány szempontjából is fontos eredményeket mutatott fel. Fejérdy András például római levéltári anyagok alapján vázolta fel azt a hosszú folyamatot, amelynek eredményeként 1909. szeptember 7-én, a kassai vértanúk ünnepén megalakulhatott az önálló magyar rendtartomány, Bús Jakab provinciális vezetésével. Az „alapozás” része volt a gazdasági függetlenség megteremtése, a nevelési alap létrehozása, a könyv-és lapkiadás beindítása is..
Hámori Péter szociológus a jezsuiták társadalmi problémák iránti érzékenységéről szólva Varga László és Csávossy Elemér munkásságát méltatta. Ők alapélményként tapasztalták meg a magyar nemzet „hasadtságát”, amely a leszakadó rétegeknek az egyháztól és a hittől való eltávolodásához vezetett. P. Varga nemzetközi összehasonlításban is jelentős életművet hagyott maga után. Gazdasági és társadalometikai megfontolásai sorában jelenik meg az a gondolat, amely szerint az említett hasadtságért morális értelemben a katolikus középosztály felelős; „úri középosztály” helyett szolidáris, társadalomépítő krisztusi közösségre lenne szükség. A jezsuiták nem pusztán elméleteket gyártottak, igyekeztek ezeket életre és tettre váltani. Ennek példája a Katolikus Agrárifjúsági Legényegyesületek Országos Testülete (KALOT), amelynek történetét Balogh Margit mutatta be. Az alapító, Kerkai Jenő célkitűzése az volt, hogy „valláserkölcsi alapon krisztusibb embert, műveltebb falut, életerős népet, önérzetes magyart” neveljenek. Az 1936-tól működő KALOT sikeres országos ifjúsági mozgalommá nőtte ki magát: betiltása előtt mintegy háromezer településen félmillió tagot számlált. Tevékenységének középpontjában a népművelés, a népfőiskolai szolgálat állt, vagyis a vidéki fiatalok szellemi és lelki felemelése, ami a széttöredezett társadalom különböző rétegei közötti párbeszédet is segítette. (A KALOT alapítójáról nemcsak előadás szólt: a konferencia keretében áldotta meg és adta át Vértesaljai László a Párbeszéd Házában, a főbejárattól jobbra nyíló, „fényképgyűjteményt” felvonultató Kerkai-emlékszobát.) A szimpózium szervezője, Szilágyi Csaba egy másik emblematikus jezsuita egyéniségről, Bangha Béláról, a „Bangha-jelenségről” beszélt. Az 1880-ban született harcos hitvédőt éppen száz éve, 1909. október 26-án szentelték pappá. A jezsuiták kulturális tevékenységének egyik legfőbb gyümölcse a színvonalas újságkiadás; Bangha pedig a sajtóapostolság úttörő és vezető személyisége lett. Nevéhez fűződik többek között a Magyar Kultúra folyóirat, a központi sajtószolgálat megalapítása; nagy hatású lelkipásztori működése alatt indultak el 1929-ben a pesti Jézus Szíve-templomból közvetített rádiós istentiszteletek. (A rend későbbi, 1945 utáni sajtómunkájáról Szabó Ferenc tartott előadást.) A jezsuita kezdeményezésű sikertörténetek fontos fejezete volt a Jézus Szíve Népleányai Társaságának létrejötte. Születésénél, 1918-ban Bíró Ferenc bábáskodott. Göcsei Rita SJC a mindennapi életben a gyakorlatias lelkiséget képviselő közösség széles körű oktatási, nevelési munkáját hozta közelebb a hallgatókhoz. De megemlítette a Bíró által 1919-ben alapított Korda Ipari és Kereskedelmi Részvénytársaságot, a rendszerváltozás után újraindult Korda Kiadót is, amely a háború előtt még saját nyomdával és jól működő országos üzlethálózattal rendelkezett. A pezsgő rendi és szellemi élet ígéretes kibontakozását és virágzását a második világháború, majd az azt követő kommunista diktatúra törte meg. A rend vészkorszak alatti bátor helytállását, embermentő tevékenységét Bikfalvi Géza a jezsuita lelkiség lényege alapján láttatta, hiszen a jezsuita valójában nem más, mint a „másokért élő szerzetes-ember”. A háború utáni üldöztetés, a magyar egyháztörténelem legsötétebb évtizedeinek történetét Bánkuti Gábor foglalta össze. Az 1948 és 1965 között a jezsuiták ellen folyó koncepciós perek börtönbüntetést, internálást elszenvedő áldozatai között volt három provinciális is: a „robusztus”, kemény kiállású Tüll Alajos, a „nagy misztikusként” emlegetett Csávossy Elemér és a katakombaegyház tervét dédelgető Pálos Antal. A kistarcsai internálótábor lett a magyar rendtartomány legnépesebb központja. Pálos Antal és Kerkai Jenő töltötte a legtöbb időt börtönben, utoljára pedig, 1972-ben (!) Rózsa Elemér szabadult. A történeti konferencián felvázolt képzeletbeli időhíd 1909-től napjainkig ívelt: szó esett az országot elhagyni kényszerülő, száműzetésben élő rendtagokról, a külföldi magyar provincia megszervezéséről, az 1978 és 1990 között működő torontói noviciátusról és az itthoni újrakezdés állomásairól. De szóba kerültek a korunk kihívásaira válaszoló, egészen friss és örömteli kezdeményezések is. A cigánypasztorációt hivatásának tekintő Hofher József és a speciális oktatási-nevelési programot kidolgozó Szemes Zsuzsa például arról számolt be, hogy Budapest VIII. kerületében, a szociális problémáktól leginkább sújtott Józsefvárosban megnyitották a Szeretet Iskoláját, ahol önkéntes tanárok immár két éve segítik a helyi romák (tovább) tanulását, felzárkóztatását; szellemi és spirituális pallérozását. Missziós munkájuk során igazi pártfogókká váltak, és szeretetteljes következetességgel kísérik a hozzájuk fordulók sorsát a jezsuiták jelmondata szerint: mindent Isten nagyobb dicsőségére. Hozzátehetjük: mindig az ember érdekében…
