Mind a heten a kereskedők céhébe tartoztak. Utazásaik során Flandriában és számos itáliai városállamban megfigyelték a vallási, szellemi hanyatlást, és azt, hogy a társadalmi problémákon elsősorban a laikus hívők igyekeztek segíteni testvéri közösségeikben.
A hét férfi a megoldást keresve először vezekelni kezdett. Az ilyen vezeklő csoportok gyakoriak voltak Itáliában ebben az időben. Ugyanakkor ők nem vonultak ki a világból, hanem napi feladataikat végezve próbáltak közelíteni a krisztusi tökéletességhez.
1233-ban kérték felvételüket a bűnbánók testvéri közösségébe. Ez az esztendő Itália északi és középső részén a „nagy imádság” éve volt a ferencesek és a domonkosok jóvoltából. A szervita „alapításlegenda” szerint ekkor kelt életre a rend, jóllehet ezt a történészek kétségbe vonják.
A hét alapító valószínűleg később vonult vissza a Firenze melletti Cafaggióba, hogy nagyobb szabadságban éljen a szemlélődésnek, és gyakorolja az irgalmasság cselekedeteit. Szó szerint akarták követni az evangéliumot, miként Assisi Szent Ferenc. Lelkiségük szorosan kapcsolódott az akkori idők máriás népi áhítatához: életük nagy részét az ima és a Szűzanya dicsérete töltötte ki. A firenzei püspök a Szent Szűz fájdalmának emlékére fekete szerzetesi ruhát adott nekik, és Szent Ágoston regulájának megtartására kötelezte őket.
Cafaggióból idővel egy még csendesebb helyre, Monte Senarióra költöztek. Minden bizonnyal a domonkosok első vértanúja, Szent Péter ajánlotta nekik, hogy vegyék fel a „Szűz Mária szolgái” elnevezést; innen a szervita név, amelyről 1245 óta vannak írásos emlékek.
A vezekléssel és szemlélődéssel telt évek után a nyilvánosság elé léptek, azaz újra letelepedtek Firenze kapui előtt, hogy kovászként hassanak a világban.
1310-ben, amikor a hét szent alapító közül az utolsó is meghalt, a szervita rendnek már közel tízezer tagja volt, nem számolva a közben megalakult női és a harmadrend tagjait.
