A szeretet szigetei

Fotó: Lambert Attila

Nemeshegyi Péter szokta mon­dani, hogy a keresztény ember feladata szeretetszigetek teremtése maga körül, ahelyett, hogy arról panaszkodna, milyen gonosz a világ. Szigorú szabály, hogy a világ állapotára nem tekinthetünk magunktól függetlenül, hanem csakis úgy, mint amely részben a mi közreműködésünkkel állt elő. Ezen gondolkodom Szentendrén december 1-jén, a katolikus iskola huszonöt éves jubileumát ünneplő mise előtti percekben, a gyerekek által angyali kórust idézően énekelt taizéi dalokat hallgatva. Blanckenstein György plébános köszönti a bíborost, majd olvasmányként Dániel próféta látomását hallgatjuk a négy fenevad pusztulásáról és az ég felhőin megérkező Emberfiáról. Aztán az evangélium következik a zöldellő füge­fáról mint a nyár közeledésének jeléről és Isten országának előjeleiről. A kérdés mögött, hogy miért tanulunk, végső soron az húzódik meg, hogy miért élünk, mondja a bíboros prédikációjában. A mai olvasmányok arról beszélnek, hogy az idő nem végtelen, hogy a történelem során Isten terve valósul meg, aki szeretetével kíséri az emberiség sorsát. Huszonöt éve nagy lehetőséget kapott az egyházi közösség, amikor iskolák alapítására és újraalapítására nyílt alkalma.
Azóta nagyot változott a világ, sok-sok katolikus iskolát, óvodát hoztak létre országszerte, így ma már azért kell dolgoznunk és imádkoznunk, hogy valóban katolikus szellem és őszinte vallásosság jellemezze oktatási intézményeinket. Hogy életmódra neveljenek, és tanulóik lelkét megnyissák a végtelen felé.

*

Mise után átsétálunk az iskolába, hogy a szűkebb körű ünnepségen is részt vegyünk. „Beszéljenek a képek!” – mondja Pabeschitzné Péter Kamilla igazgatóhelyettes, de azért ő is mesél, és hosszú, eseménydús, fordulatokban gazdag történetet mond el. 1890-től máig tartót, amelynek huszonnégy éve maga is a szereplője már. A szatmári ir­gal­mas­nővérek voltak az úttörők, 1929-ben érseki fennhatóság alá került az iskola, a rendszerváltás után, 1992-ben tagozatként indult újra, 1993–1994-ben pedig önálló intézménnyé vált. Míg kezdetben attól tartottak, hogy nem lesz elég jelentkező, addig ma már a túljelentkezés a jellemző. Rengeteg építkezés, átalakítás, bővítés van mögöttük. 1993-ban kápolnát építettek az egykori gondnoklakásból (amely azelőtt tizenhét macskának is otthont adott), 2000-ben beépítették a tetőteret, 2004-ben új szárnyat húztak fel. Sokféle szakkörük, sportkörük van, és alsóban a néptánc is a tanrend része. Ebből hamarosan ízelítőt is kapunk. Noha kezdetben érezni némi elfogódottságot a nagy közönség miatt, nemsokára már az is jól látható, milyen páratlan mozgáskultúrát sajátítottak el ezek a gyerekek egy-két év alatt. Irigylésre méltó a természetesség, ahogy cinegeként ugrálnak, aztán egy gyors váltással, botra támaszkodva futkározni kezdenek – ekkor már láthatóan nagyon élvezik a szereplést.
A műsor után folytatódik az iskola gazdag kínálatának, szabadidős programjainak felsorolása, és az sem marad titokban, hogy az intézmény tanulmányi téren is kimagasló eredményekkel büszkélkedhet. „Eltelt huszonöt év, és szinte észre sem vettük: mi még ma is fiatal, dinamikus csapatként gondolunk magunkra. Csak olyankor lepődünk meg néha, amikor korábbi tanítványaink a kollégáinkká válnak” – nevetteti meg hallgatóságát Kamilla (a gyerekeknek Kamilla néni).
Aztán Bukovszkiné Csoba Zsuzsa igazgató mond pár szót, mielőtt – első alkalommal – emlékérmeket nyújt át azoknak, akiknek az iskola különösen is hálás, elsőként a bíborosnak. – Az elmúlt évtizedekben a város legszebb, legkeresettebb iskolája lettünk, és ez kötelez bennünket. Meg kell felelnünk a jó hírünknek, lelki és szellemi értelemben egyaránt. Közösségépítéssel, a hozzánk kapcsolódó családok szolgálatával, családias légkörrel és persze kimagasló tanulmányi eredményekkel egyszerre. Olyan útravalót: hitet, hagyományokat akarunk adni a nálunk tanulóknak, amely egész életükben kitart majd.
Zsuzsa pár perccel később ajándékot kap Blanckenstein Györgytől, az egyházközség hálájának jeleként, amelynek életét – mint a plébános hangsúlyozza – felpezsdíti az iskola és az óvoda működése.

*

A hivatalos program végeztével agapé és kötetlen beszélgetés kezdődik. A dekorációt, köztük a gyerekek „Mit szeretek ebben az iskolában?” kérdésre válaszoló, focimeccset, tornát, ugrókötelezést, táncot, tábortüzet ábrázoló rajzait nézegetve Nagy Sándor káplánhoz fordulok. Ő leg­inkább a pezsgő életet szereti az iskolában, a gyerekek kezdeményezőkészségét. Ez nemrég például – pedig black Friday volt! – huszonnégy órás szentségimádás megszervezésében nyilvánult meg, amelyet a közösségi együttlét öröme járt át. Nem sokkal később már az igazgatónőt hallgatom, aki a szülők közösségéről, példás aktivitásáról számol be, amelyhez az iskola igyekszik megteremteni a legjobb feltételeket. Amikor a szegényebb gyerekekről kérdezem, a máltai szeretetszolgálathoz fűződő eleven kapcsolatukról beszél – ő maga is máltás –, és hangsúlyozza, hogy a gyermeküket egyedül nevelőket fokozottan támogatja az iskola. Amikor pedig a „katolikus burkot” hozom szóba, amely jót (védelem) és rosszat (a világtól való elzárkózás) is jelenthet, azt mondja: a gyerekek káros hatásoktól való védelmét fontos fel­adatuknak tartják, de tudják, hogy nem zárhatják el őket a világtól, sőt fel is kell őket készíteniük rá. Az erős közösségi élmény és a sokféle program, amit kínálnak, szerencsére nem engedi a gyerekeket unatkozni, ezért másoknál kevésbé fenyegeti őket az internetes bambulás, az alkohol, a dohányzás, a túl sok tévézés veszélye, teszi hozzá.
Kamillát, az igazgatóhelyettest az iskolához fűződő személyes kötődéséről faggatom, amely a képes beszámolójából is kitűnt. Ő a mindennapok és az iskola szoros összefüggését, a szülőkkel való intenzív együttműködést, a hiteles vallásosság tanári példáját tartja a legfontosabbnak. A napi aprómunkát, amely mindig adott eseményekre, konfliktusokra reagál, és rövid elmélkedésekkel, tisztázó beszélgetésekkel segíti a gyerekeket.
Écsy Gábor – aki 1984-től 1994-ig volt Szentendrén káplán – először csak szerényen mosolyog, amikor a hőskorról, az alapítás éveiről kérdezem. Ám aztán elárulja, milyen sodrásba került, amikor az újrakezdés gondolata felmerült. Annak idején valahol megtalálták az intézmény régi zászlóját – meséli –, és ünnepélyesen átvonultak vele az iskolába. Aztán végül ott is maradtak. De ez már több mint huszonöt éve történt.