Fotó: Lambert Attila
Játékos próbák után érhetik el a fiatalok a székesegyházat. Ha jól teljesítenek az egyes állomásokon, pecséttel igazolják a pedagógusok. Miután végigjárták a menetnaplóval mind az öt próbahelyet, s a pecsételések nyomán kiolvasható Jézus neve – hiszen érte jöttek ide, s játékosan vezetik rá erre őket –, ajándék várja a csapatokat. Iskolai osztályok, hittanos csoportok, egyházközségben verbuválódott társaság – mindmegannyian a színes forgatagban.
A bazilikához közeli téren ötletes ügyességi játékok hívogatják immár az egyénileg próbálkozókat. Ki tud megfelelni? Sokan vannak vállalkozók, s ha itt is sikeresek, aranydénárt kapnak jutalmul, amelyet aztán beválthatnak ceruzára, másféle apróságra; ízléses keresztek, rózsafüzérek, pócsi gyertyák is kínálják magukat az „aranydénárosoknak”.
De előbb hallgassunk bele az egyes állomásokon elhangzó kérdésekbe. A felnőtt is azonnal gyermekké válik: vajon tudok-e jó választ adni, ha a kicsiknél talán szélesebb áttekintéssel is?
Hogyan hangzik a szeretet kettős főparancsa? Ivancsó Bazil parókus mosolyogva körbehordja tekintetét kis csapata tagjainak arcán: nos, ki tudja? Vagy inkább: ugye, tudjátok! Persze hogy tudják, ha a megilletődés vissza is fogja bennük a szót. Végül a hirtelenszőke Máté mondja ki, bár nem akar tolakodni. Talán azért sem, merthogy Bazil atya az édesapja, s talán úgy gondolja, emiatt számára természetes, hogy tudja. Végül csak megszólal: szeresd Uradat… és szeresd felebarátodat.
A csapat a jó válaszért puzzle-képet kap a táblára, s a gyerekeknek ebből a részletből kell kitalálniuk, melyik bibliai jelenetet ábrázolja. Ha még nem sikerül, újabb kérdés, újabb kép. Nos? – kérdik a kisvárdai görögkatolikus iskola pedagógusai, mert hiszen idén ők kapták feladatul az állomások és a játékok kitalálását, s mennyi ügyes ötletet hoztak. „A fiú elszökik az apjától, de nem jut eszembe a történet címe, mondja a nyurga fiúcska. Egy kis segítség: „Apám, vétkeztem ellened és az ég ellen… Mit csinált? Kikérte örökségét, elherdálta, nem volt hol aludnia, nem volt mit ennie, s akkor hazatért… Úgy, mint az életben is előfordul bizony” – hangzik a felnőtt közbevetés, s addigra a gyerekek már rátalálnak a megfelelő szóra: „A tékozló fiú!”
Megkapják a pecsétet, indulhatnak a következő állomáshoz. Míg odaérünk, Bazil atya elmondja, az állami iskolában szinte minden gyerek a hittant választotta. Többségükben reformátusok, a görögkatolikusok kisebbségben vannak, legkevesebben római katolikusok élnek a faluban.
Kíváncsivá tesz a következő állomás is. Egymás után pörögnek a kérdések: Gyóntathat-e a pap, ha nincs gyóntatószék és stóla? Igaz-e, hogy Szűz Mária mentes volt az eredeti bűntől? Megbocsátja-e Isten a bűneimet, ha őszintén megbánom, de nem tudom meggyónni, mert nincs a közelben pap? Igaz-e, hogy az evangéliumban olyan történet is előfordul, amikor valaki bocsánatot kér Istentől, de Isten nem bocsát meg neki? Van-e szó a Hiszekegyben a megbocsájtásról? Lehet-e véletlenül bűnt elkövetni? Volt-e bűntelen ember azok között, akik a házasságtörő asszonyt megvádolták Jézus előtt? Van-e szó a Szentírásban arról, hogy Jézus nemcsak jó pásztor, hanem bárány is? Volt-e valaki, akinek az Úr Jézus előre megmondta, hogy biztosan a pokolba fog jutni?
Egymás után pattognak a helyes válaszok. A táblán újabb lépés a bokrok felé, amelyek mögött bárányok bújnak meg. A bárányok hátán egy szó, az asztalon pedig hiányos szentírási mondatok, s a bárányokat be kell illeszteni a megfelelő helyre. Bűnösöket – olvassuk együtt a gyapjúba írva. S a legelöl álló leányka máris rámutat a megfelelő helyre, pedig alig valamivel korábban tanulhatott meg olvasni: „Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket, hogy megtérjenek.”
Ha nem értik is ennek mélyebb jelentését, a mondat mégis ott van kicsiny tudatukban, s majd egyszer az emlékezet ráismer: igen, ezt már valahol…
Grunda János atya mondja: „Idén – hiszen az irgalmasság évében vagyunk – természetesen az irgalmasság a téma. Mindig nagy élmény a gyerekeknek a máriapócsi kirándulás, autóbusszal, a hitoktatóval, a lelkipásztorral és a tanárokkal. Szeretik a játékosságot, a pontszerzést, a teljesítményt.”
Később a liturgia alatt sem zavaró a nyüzsgés. János atya felkacag: „A gyerek gyerekből van. Ezt tudomásul kell venni. Szerintem így is összeszedettek voltak a misén, előtte a pedagógusok bábjátéka ráhangolta őket.” A szabadtéri oltár mellett szépen megalkotott bábokkal tanulságos történet: a tüskés állatka egész életében arra vágyott, hogy valaki egyszer megsimogassa őt. De senki nem akarta, aztán végül jött egy jó kislány… A történet tartogat még egy dramaturgiai fordulatot, majd elhangzik az összegzés – korántsem túlzott didaktikus módon: szeretni soha nem késő! Megint csak egy olyan mondat, amely az óvodás gyerekektől a kamaszokon át a felnőttekig rezonál – más és más hullámhosszon. Súlyos mondat, ha oly kedélyesen hangzik is, nem ide-oda libbenő, mint egy elszabadult luftballon. Mert búcsúban vagyunk, s errefelé még dívik a régi búcsúk sátoros hangulata, léggömbbel és mézeskalács szívvel, kegytárgyakkal és mindenféle csecsebecsével. De micsoda fegyelem! Négy cserfes lány indul az oltártérre. Osztályfőnökükkel érkeztek. Miért jó itt lenni? – a kérdésre egymás szavába vágva válaszolnak: „Sokféle dolgot látunk: van vásár, igaz, oda csak mise után mehetünk, így mondta az osztályfőnökünk, aztán szelfizünk, együtt vagyunk; szép a templom is, olyan, mintha osztálykiránduláson lennénk. Tavalyelőtt szakadt az eső, de akkor is jó volt… – És milyen a suli? – Nagyon jó. Az a legjobb benne, hogy nemsokára véget ér. – S mintha csak valami titkot kotyognának ki, pubertás-nevetéssel néznek egymásra.
Szelfizni – hát persze, miért ne? Korunk gyermekei, s ne higgyük – magamat is intem ezzel –, hogy a mai fiatalok rosszabbak a korábbiaknál. Mert a felnőttek hajlamosak erre: ó, a mai fiatalok! Azok a felnőttek mondják, akikre néhány évtizede az akkori idősebb korosztály tagjai mondták: ó, ezek a fiatalok! Mi lesz így a világból? Körbenézek a máriapócsi téren: sok okos gyerek lesz, sok szépen élő, ügyes… s ez a nap is hozzásegít ehhez. Mondom-gondolom, anélkül, hogy érzelmi túlzásba kívánnék esni.
Kocsis Zoltán és felesége Miskolcról érkezett, kislányuk az ottani görögkatolikus általános iskolába jár, őt kísérik. „Az iskola jelentős része kivonult. S hogy mit jelent ez a mai nap? Mi, felnőttek talán jobban figyelünk a lelki vonatkozásokra, melyeket szeretnénk átadni gyermekeinknek. Ők elsősorban egymás társaságát keresik.”
A nyíregyháza-kertvárosi Szent Imre görögkatolikus iskolából érkezett hatodikos fiú, Orosz Bálint dekázását figyelem. Ez is olyan játék, amellyel aranydénárt lehet gyűjteni. Fogja a lasztit – a szóval és a mozdulattal is úgy tesz, mint a nagyok –, hatvanig számolom a mindkét lábbal felváltva röppentgetett mozdulatokat. Utána együtt megyünk a rövidesen kezdődő szentmisére. „Miért jó ez a mai nap? Együtt van a család, mama, nagymama, kistestvérem… lehet dekázni (ugye, tudjuk, labdarúgó szakkifejezés), de inkább arról szól, hogy közelítsünk Istenhez, az Úr Jézushoz. S azért is jöttünk, hogy megnézzük a kegyképet, meg hát jól érezzük magunkat.” Igen, így együtt. Ez az! Hogy közelítsünk Istenhez, meg hát jól érezzük magunkat.
Közben összefutok Janka György parókussal. Nyíregyháza-Borbányáról érkezett egyházközségi csoportjával. „Elsősorban azokat hoztuk el, akik idén elsőáldozók lesznek. Már odahaza készültünk a tékozló fiú és az irgalmas szamaritánus történetével. Harminc kilométerre élünk innen, de a gyerekek egy része még nem járt Máriapócson. S éppen arról beszéltünk a hitoktatóval: a városi gyerekek ki vannak éhezve a társasjátékokra; a felnőttek sokszor túlterheltek, nem tudnak részt venni a gyerekek életében olyan mértékben, amennyire kellene. S külön élmény ez a rengeteg, több ezer gyerek együtt a hitoktatókkal, a papokkal, a szülőkkel.”
A szabadtéri oltár udvarán figyelemfordító tábla: mi szeretnél lenni? Jogász, pap, vegyész, vendéglátós, mezőgazdász, orvos, tanár, informatikus, mérnök – Szent Bazil Oktatási Központ. Kovács Csaba atyával örömmel ismerünk egymásra: évekkel ezelőtt Párizsban ismerkedtünk meg, tanulmányait végezte Franciaországban. „A Szent Bazil Oktatási Központ a görögkatolikus egyház egyik középiskolája, ahol sokféle szakosodás, különféle fakultációk várják a diákokat.” Csaba atya a nyíregyházi belvárosi görögkatolikus templom segédlelkésze, „busznyi gyereket hoztunk az egyházközségből. Már odahaza készültünk énekekkel. A gyerekeknek az élményszerűség a legfontosabb: a közös készület, ahogy egy csapatként mozgunk, s összetartozunk a többiekkel.”
Kezdődik a szentmise. Föllendülnek a táblák: csönd. Még arra gondolok, mielőtt Szocska Ábel, a nyíregyházi görögkatolikus egyházmegye apostoli kormányzója megkezdi a liturgiát, mennyi jogász, pap, vegyész, orvos, mezőgazdász, informatikus ül-fészkelődik, izeg-mozog a padokon, ámuló nagy szemekkel. Ábel atya prédikációja igazán gyerekszabású. S a szentmise végén arra hívja fel az iskolásokat – és persze a felnőtteket is –, „járjuk körül együtt a bazilikát, külsőleg is jelét adva annak, hogy átöleljük Istent”.
S aztán máris táncház, vigalom, kezdődhet a bazározás, mézes sütemények, játékok, „ugye a nagymamának is viszünk haza valamit”.
Később aztán indulnak az autóbuszok hazafelé. Közben gondolatban visszafordulok Grunda János atya szavaihoz: „Egy ilyen nap többet ér féléves hitoktatásnál, s a legnagyobb dicséret a gyerekek részéről: ugye jövünk jövőre is?”
