Fotó: Merényi
Ötven, az egyéves képzést elvégzett résztvevőnek nyújtott át lelkipásztori munkatársi tanúsítványt szeptember 30-án Székely János, a romapasztoráció ügyével megbízott püspök.
Az idő és a Duna gyönyörű, de kissé feszült vagyok, mert egy nem várt kerülő miatt attól félek, elkésem. Bár úgy tekerek, mint az őrült, valóban így történik. Még sincs baj, mert a mise is csúszik. Amikor óra húsz körül Esztergomban belépek a templomba, éppen vége a nyitóéneknek, és köszöntik Székely Jánost, aki a romapasztoráció megbízottja a püspöki karban, és a lelkipásztori munkatársak tanúsítványainak átadására ideutazott Szombathelyről.
– Ennek a képzésnek a célja a cigányság boldogsága – mondja a püspök. – Az ember akkor boldog, ha ott van, ahová a mennyei Atya helyezte, és szeretni tud.
A prédikáció elején a püspök azt kéri, hogy emelje fel a kezét az, aki részt vett már Cursillón. A templomban levők legalább kétharmada jelentkezik. Később is többször kiderül, hogy a háromnapos lelkigyakorlatok milyen sokak számára jelentettek meghatározó élményt ebben a körben.
A prédikáció arról szól, hogyan lehetünk Jézus apostolai. A legnehezebben meghódítható terület – utal vissza a püspök a cursillós élményekre – mi magunk vagyunk. Mivel senki sem adhatja azt, amije nincsen, előbb le kell győznünk a bűneinket. Ezek ugyanis vadállatok, amelyek felfalnak bennünket, a családunkat, családi boldogságunkat. A püspök Boldog Ceferino életéből vett példákkal mutatja be, melyek az életszentség felé vezető út lépései. Óv az átkozódástól, a pletykálástól, sőt még a káros szenvedélyektől is (a statisztikai adatot idézve, amely szerint a magyar romák 66 százaléka dohányzik). A szentségek gyakori vételére buzdít, és arra, hogy a lelkipásztori munkatársak a családjuk és a barátaik körébe is vigyék el az örömhírt. Jó lenne, ha a következő nemzedékek számára már jobb sors adatna, ezért legalább őket meg kellene óvni a cigarettára való rászokástól, és arra hangolni, hogy ne csak a pénzt, hanem a tudást is nagyra tartsák. És hogy soha ne az erőszakot tekintsék a konfliktusok megoldásának. Fény legyenek a sötétben.
A misén a szendrőládi romák énekelnek, szokás szerint óriási szívvel-erővel, az untig ismert daloknak is új mélységet adva. Úgy imádkoznak és segítenek imádkozni bennünket is, ahogyan a hétköznapokban nem szokott menni. Most, a végén pedig képesek még az eddigieknél is jobban hatni rám. A cigány himnusz közben egyszer csak elemi erővel átjár, mennyi fájdalom, meg nem értettség, kirekesztettség húzódik meg e sorok mögött: „Gondok kése húsunkba vág / Képmutató lett a világ // Egész világ ellenségünk / Űzött tolvajokként élünk / Nem loptunk mi, csak egy szöget / Jézus vérző tenyeréből.” Azt hiszem, ha egyszer igazán megértjük, átérezzük, miről szól ez a dal, nagyon-nagyon megszeretjük és megsajnáljuk a romákat, akiket mi magunk szoktunk megszólni, elítélni. Pedig összetartozunk.
Mise után átvonulunk a Szent Adalbert Központba. Várakozunk a díszteremben, az egyik résztvevő gitározik és énekel: „Több erőt, több szeretetet tőled mindennap.” Aztán Farkas Gábor, a képzés szervezője üdvözli a megjelenteket, és elmondja: idén másodszor adnak át lelkipásztori munkatársi tanúsítványokat, a kimagasló eredménnyel végzetteknek a közösségszervezői fokozatot. Ötven résztvevő végzett, a legtöbben máriapócsiak, kazincbarcikaiak és esztergomiak, de rengeteg más település lakói is vannak köztük.
A kétféle táncbemutató szereplői például Pilismarótról, Dömösről és Piliscsabáról érkeztek. Ezek a produkciók már a korábbi képzés gyümölcsei: lelkes közösségszervezők tanították be őket a gyerekeknek.
Az első tánc valójában inkább pantomim: angyalkának öltözött kislányok mutogatják el a szeretethimnusz részleteit. Egy beleköltött sor ragadja meg a figyelmemet: „A szeretet átvisz az életen.” Különös szó ez az „átvisz”. Mintha azt sugallná: az életen valahogyan át kell jutni, annyira nehéz. Ez szerencsére legtöbbször nem így van, de így is lehet. És biztos, hogy minden ember életének vannak olyan szakaszai – az élet vége is ilyen lehet –, amelyen át kell vinni. Fontos, hogy mindig legyenek körülöttünk olyanok, akik át is visznek, vagy legalábbis segítenek túljutni a legnehezebb pillanatokon.
A piliscsabai kislányok cigány táncot járnak népviseletben – egyszerűen elképesztő az az intelligencia, báj és elegancia, amellyel lépkednek: számomra győzelemként hat minden kétség felett, ami a magyar cigányság jövőjét illeti.
A műsort három résztvevő tanúságtétele követi: ezek a Cursillo, a képzés és az általa megnyitott munkalehetőségek, a közösség szolgálatának új útjai szempontjából a legtanulságosabbak.
Az ünnepségen, a „díszvendégek” között ülve, mégis nagyon csendesen és szerényen részt vett Piliscsaba polgármestere, Farkas András is, aki elkísérte az ottani romákat, és akit a műsorvezető a képzés támogatójaként mutatott be. Kifelé menet megállítom, és elkötelezettségéről kérdezem. Polgármesterként feladatának tartja a közösségépítést, ezért mindig eljár a község kisebbségei, a svábok és a romák rendezvényeire. A cigány táncba is elég szépen beletanult már, mondja kedvesen büszkélkedve. Megszólították az ottani romák, elhívták ide, jó barátság alakult ki köztük, folytatja. Közösségük érdekében nemrég egy alapítvány létrejötténél bábáskodott. Hisz abban, hogy miként a magyarság európai integrációjában ezer éve döntő szerepe volt a kereszténységnek, így lesz ez a cigányság esetében is. Ezért különösen is elkötelezett a roma lelkipásztori munkatársak, közösségszervezők képzése ügyében.
