Dsida Jenő (1907-1938) sorai ezek a Szépség után című verséből, amelyet 1926. július 12-én vetett papírra. A megsárgult, több mint nyolcvan éve született gépirat egy féltve őrzött, Dsida-rekvizítumokat tartalmazó csomagból került elő. Varga Róbert, a kaposvári Megyei és Városi Könyvtár igazgatója kapta védencétől, egy somogyi településen élő, ötvenen túli, erdélyi asszonytól. Lídia így szerette volna meghálálni mindazt a jót, amit az igazgató vele tett, ugyanis teljesen elszegényedve, egyedül tengeti napjait a kis faluban. Második férje, miután Budapestről leköltözvén elveszítette állását, elkeseredésében öngyilkos lett. Adósság adósságot követett; először a villanyórát plombálták le, majd a vizet korlátozták, és tüzelőre sem futotta. Lídia Svájcban élő barátnője hívta fel a Magyar Katolikus Karitász figyelmét: segítsenek az érettségizett, ápolónői oklevéllel rendelkező, nyomorgó asszonyon.
Így jutott el a hír a könyvtárigazgatóhoz, aki a kaposvári Szent Imre Egyházközség képviselő- testületének világi elnöke. Ő pedig feleségével, Mártával nyomban felkarolta Lídiát. Az igazgató most is éppen a téli tüzelőre valót szervezi pártfogoltjának. Próbált munkahelyet is szerezni neki, ám manapság mindenütt létszámstop van. Szerencsére most közmunkásként alkalmazza a helyi önkormányzat. Nemcsak az egészségügyben, hanem az irodalomban is járatos asszony köszönettel fogadott minden felajánlást, majd egy különös becsben tartott csomaggal állt elő. Tudja, hogy az igazgató, könyvtáros feleségével együtt szereti a verseket, s biztos örülne a kincseknek, amit még nagyanyja, Felméry Magdolna hagyott rá. Fényképek, levelezőlapok, apró nyomtatványok kerültek elő a gondosan őrzött pakkból, s egy Dsida-vers is, A szépség után, Csűrös Emíliának ajánlva. Nagyanyja barátnője volt Emília, akibe beleszerelmesedett az ifjú Dsida. Több verset is neki ajánlott a költő, aki bármennyire is égett a vágytól, kénytelen volt szakítani a nála jóval idősebb Emíliával, mert szülei enyhén szólva nem tartották jónak a nagy korkülönbséget. No de ki volt Csűrös Emília? A múzsa neve Varga Róbertnek sem csengett ismerősen, csak annyit tudott róla, hogy újságíró volt, s Dsida tizenkilenc éves jogászhallgatóként ismerkedett meg vele. Ezért aztán a Magyar Életrajzi Lexikont híva segítségül, nyomban megtudta: 1897 és 1970 között élt, akit ifjúsági íróként tartanak számon. A nagyenyedi kollégiumban szerzett oklevelet, majd Benedek Elek Cimbora című gyermeklapjának, illetve a Kolozsváron kiadott Új Cimbora munkatársa volt, de írt cikkeket a Nagyváradi Erdélyi Lapok című, katolikus szellemiségű újságba is. Fű kizöldül ó sírhanton, Csillagszállás, Szeretnék szántani, Erdélyi legenda, Eltűnt egy kislány, Áldás vagy átok – néhány cím az életművet jelentő gyermekszíndarabokból, ifjúsági regényekből, elbeszéléskötetekből. Az igazgatótól tudom: Lídia ma is nagy szeretettel mesél nagyanyjáról, aki büszkén emlegette, hogy több alkalommal – barátnőjével és a különös érzékenységű költővel – hármasban indultak hangversenyre, színházba, irodalmi estre vagy éppen kirándulni. Igaz, akkor a kompánia kiegészült egy újabb taggal: Tintivel, a németjuhász kutyával, akiről egy Dsida-vers is született. Lídia dédszülei, nagyanyja, édesanyja és első férje is Kolozsváron, a Házsongárdi temetőben alusszák örök álmukat, s míg ott élt, nemcsak szeretteinek sírjára, hanem az irodalmi életbe Benedek Elek által bevezetett Dsidáéra is mindig vitt virágot. Ilyenkor megelevenedett nagyanyja alakja, aki Dsidával és Csűrös Emíliával együtt vágyakozott a Szép után: „S csak keressük a Szépet! / Lila-kékes bus esti uccán, / mikor kigyul a sarki lámpa / és pisla csikok diszitik az estét, / mint kék dolmányok aranypaszomántja, – / esztelenül futunk.” – ahogy az Emíliának ajánlott versben is olvashatjuk. Varga Róbert meglepődött a váratlan ajándékokon, melyek között meghívó, dedikált Dsida-fotó, levelezőlap is van, valamint egy fénykép a két barátnéról. Amikor átvette a szerencsétlen sorsú, ugyancsak a Szép után áhítozó asszonytól a relikviákat, nyomban eldöntötte: pénzzé teszi valamennyit, hogy segítsen rajta. Persze, előbb megnézte, nem kallódó költeményről van-e szó. Ahogy felütötte a versesköteteket, egyikben sem találta meg A szépség után-t. Azt gondolta, az erdélyi költészet kiemelkedő alakjának e verse ismeretlen, aztán bebizonyosodott: a kevéssé ismert kategóriába sorolható inkább, ugyanis 1926. december 1-jén napvilágot látott A Hírnökben, a kolozsvári ferencesek gondozásában megjelenő folyóiratban. Láng Gusztáv irodalomtörténésztől azt is megtudta: Dsida Jenő összegyűjtött versei címmel a Savaria University Press és a Fianetta Bt. az idén adott ki egy CD-t, amelyen a mindössze harmincegy évesen elhunyt költő ezerhatvanöt verse található. Jelenleg e lemezen olvasható csak A szépség után. Szerzője – ahogy Hegedüs Géza fogalmazott –, „tudta, hogy gyűlölet és gonosz indulatok hálózata közt botladozik a jóindulatú ember. Éppen ezek elől rejtőzik a költészet ritmus- és rímmámorába. És végső éveiben, amikor betegsége is jobban kínozza, a világveszedelem is növekszik, verseibe is belopózkodik a csöndes bánatosság, amely azonban sokkal jobban emlékeztet a hajdani szentimentalizmus érzelmes világfájdalmára, mint a kortársak rémületeire és szorongásaira. Még meg is mosolyogja a kísértő szomorúságot: finom és bölcs humorral figyeli saját bánatát is.” Az pedig pedagógusoktól, könyvtárosoktól, szülőktől, lapszerkesztőktől (is) függ, hogy a Szépséget kereső, s nyomába eredő fiatalok megismerik-e a különös érzékenységű költő életművét, amelyből egy alig ismert verset, mint aranyló falevelet, felkapott a somogyi szél.
