Az Eucharisztia mint szentség elsősorban és mindenekelőtt az Eucharisztia megünneplését jelenti. Ehhez hozzátartozik a szentáldozás, amelynek révén erősödik a Krisztussal való egységünk és életközösségünk. Napjainkban az eucharisztikus lelkiség másik fontos jele és eszköze a szentségimádás. Jézus szentségi, de valóságos jelenlétéből következik, hogy az Eucharisztiában jelen lévő Krisztusnak kijár a tiszteletnek az a formája, amit imádásnak szoktunk mondani, hiszen benne, aki testi valóságában nekünk ajándékozza magát, Isten Fiával találkozunk. Már Szent Ágoston is azt írja: „senki sem eszi ezt a testet anélkül, hogy előbb ne imádná; és bűnt követnénk el, ha nem imádnánk” (Zsoltármagyarázat 98,9).
A II. vatikáni zsinat után kezdett háttérbe szorulni a szentségimádás, mert némelyek túlzottan hangsúlyozták, hogy a szentmise és a szentáldozás fontosabb, mint a megmaradó Eucharisztia és annak imádása, hiszen Jézus azt mondta: „vegyétek és egyétek”. Főként Nyugat-Európában vannak olyan helyi egyházak, egyházközségek, ahol szinte teljesen kihalt az Eucharisztia imádása. VI. Pál pápa a Mysterium fidei című körlevelében (1965) figyelmeztetett ennek a gondolkodásnak a veszélyeire, s a dokumentumban összefoglalta a szentségimádással kapcsolatos katolikus tanítást.
A zsinat utáni tanítóhivatali megnyilatkozások főként azt hangsúlyozzák, hogy a szentségimádásoknak egységben kell maradniuk a szentmisével, amely keresztény életünk forrása és csúcsa. Az Oltáriszentség szentmisén kívüli tiszteletét szabályozó szertartáskönyv hangsúlyozza: „az Oltáriszentségnek a szentmiseáldozatban történő ünneplése az igazi eredete és célja annak a tiszteletnek, mellyel az Eucharisztiát a szentmisén kívül is körülvesszük”. A papoktól azt kéri: „ügyeljünk arra, hogy az ilyen szentségimádás alkalmával a legméltóságosabb Oltáriszentségnek a szentmisével való kapcsolata világosan kitűnjék”.
„A szentmisén kívüli szentségimádás folytatja és elmélyíti azt, ami a liturgikus ünneplésben történt – erre emlékeztet bennünket XVI. Benedek pápa is A szeretet szentsége kezdetű apostoli buzdításában. – Ugyanis »csak az imádásban érlelődhet az igaz és mély összeszedettség. És éppen az Úrral való személyes találkozás e tettében érlelődik a szociális küldetés is, melyet az Eucharisztia magában foglal, és le akarja bontani a falakat nem csak köztünk és az Úr között, hanem és elsősorban azokat a falakat, amelyek a többiektől választanak el minket«” (66. p.).
Az imádás és a méltó szentáldozás szempontja már a trentói zsinat 13. ülésének határozataiban is összefonódik, de egységüket csak a II. vatikáni zsinat utáni Eucharisticum mysterium (1967) kezdetű kongregációs utasítás fogalmazta meg világosan. „Amikor a hívők az Oltáriszentségben jelen lévő Krisztust imádják, emlékezzenek arra, hogy ez az isteni jelenlét az áldozatból ered, és a szentségi és egyben lelki áldozás felé irányul” (50. p.). A szentségimádó lelkületet ki kell egészíteni a Jézussal a szentmisében egyesülni akaró áldozatot bemutató lelkülettel. A szentmise és a szentségimádás elválaszthatatlan kapcsolatát szem előtt tartva még a szentségkitételnél is kerüljünk el mindent, „ami elhomályosítaná Krisztus kívánságát, aki az Oltáriszentséget elsősorban azért rendelte, hogy nekünk táplálékunk, orvosságunk és vigaszunk legyen” (82. p.). Ezért van az, hogy mostanában az Oltáriszentséget, a díszes monstranciát már nem a régi főoltár fölött lévő trónusra szoktuk kihelyezni, hanem a szembemiséző oltárra. Ezáltal is jelezni lehet, hogy a szentségimádás ideális helye ugyanaz az oltár, ahol az Eucharisztiát ünnepeltük.
Az elmúlt évszázadokban a szentségimádás főként a valóságos jelenlét megvallására szolgált, és arra, hogy imádási kötelezettségünket megadjuk a szentségi Jézusnak.
A mai szentségimádásokban már egyéb szempontok kerülnek előtérbe. Például a szentségi Jézus jelenléte segít bennünket abban, hogy jobban tudatosíthassuk Isten jelenlétét és közelségét. A szentségimádást azonban nem szabad csak úgy felfognunk, mint imádkozást Isten különleges jelenlétében. Igaz, hogy az Eucharisztiában Isten Fiát imádjuk, de azt a Fiút, aki értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért emberré lett, szenvedett, meghalt és feltámadott, s aki most az Atya jobbján ül, és közbenjár értünk. Krisztus jelenléte az Eucharisztiában nem a húsvét előtti Krisztusé, hanem a meghalt és feltámadt Üdvözítőé, vagyis eszkatologikus jelenlét. Mindnyájan tudjuk, hogy Isten mindenütt jelen van, de aki letérdel az Eucharisztia előtt, az a szentségi színek alatt jelen lévő Jézus Krisztust, megváltásunk misztériumát imádja, vele találkozik.
