A személyes méltóság sosem lesz több vagy kevesebb, nem fokozható és nem veszíthető el, s nem függ a rokonszenvtől. Nem emberek adják, ezért emberek el sem vehetik. Ha valaki – egy személy vagy egy népcsoport – meg akar fosztani másokat (például a romákat, a zsidókat) személyes méltóságuktól, akkor könnyen megtörténhet, hogy holnap mások majd éppen tőle vonják meg a személyes méltóságát. A személyes méltósághoz hozzátartozik a belső autonómia, az önrendelkezés. Ezért senkit sem használhatunk eszközként saját céljaink, érdekeink eléréséhez. Ha a személy önmaga egészéről határoz, akkor tisztelni kell a döntését: nem rendelkezhetünk önkényesen mások élete felett (csak saját életünk védelméhez van jogunk), sem szabadsága felett (nem tehetjük rabszolgává), és nem dönthetünk arról sem, hogy a másik milyen pályát válasszon, kivel kössön házasságot, milyen vallást gyakoroljon. Az erőszak alkalmazása kizárólag azokban az esetekben legitim, ha mások alapvető jogainak megsértését (fogva tartás, kényszerítés) kell megakadályozni. Természetesen arra is ügyelni kell, hogy én magam se váljak eszközzé mások kezében. Saját méltóságunk megőrzésére törekszünk akkor is, ha igyekszünk elkerülni, hogy mások utánzóivá váljunk, s ha az életben ragaszkodunk a saját utunkhoz. Törekednünk kell arra is, hogy ne váljunk rabbá, függővé, például egy szer (alkohol, drog, gyógyszer), az élvezet (kényelem, szexualitás, játékszenvedély), a munka, egy ideológia vagy egy párt rabjává.
A személyt kutató tudományoknak is tisztelettel kell tekinteniük az emberre. A tudományos módszer lényege, hogy kutatása tárgyát igyekszik objektíven, több szempontból, elfogulatlanul vizsgálni, s ez magában hordozza azt a veszélyt, hogy a személyt esetleg tárgyiasítja. A genetika, az orvostudomány, a pszichológia, a szociológia, a politológia nem tekintheti az embert mint vizsgálata tárgyát pusztán adatnak, testnek, vásárlóerőnek, politikai szavazónak. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a tudományok csupán segédeszközök, amelyek az emberi személyt csak egy bizonyos szintig képesek megismerni, befolyásolni, kiszámítani. A tudományok nem tárhatják fel egészen az ember lényegét, szent arcát, titokzatos mélységét. A személyes méltóságot óvni kell a napjainkban különösen is tért hódító, mohó tudományok sokszor leegyszerűsítő szemléletétől. Bárki, aki az emberről akar beszélni, tegye azt tisztelettel és csodálattal, mindig szem előtt tartva, hogy misztériummal áll szemben. A hegemonikusan előretörő tudományoktól a posztmodern filozófia és a teológia is több alázatot vár.
Az alapvető tisztelet nem válhat tetszőlegessé, sem formálissá, sem pedig valamiféle szubjektív érzéssé: szükség van tartalmi meghatározásokra és etikai-jogi biztosítékokra. A történelemben előrehaladva meg kell határoznunk, hogy mit tartunk az ember személyes méltóságához tartozónak az egyéni életben, a körülményekben, a társadalmi- politikai-kulturális életben. A személyes méltóság megőrzéséért küzdenünk kell személyes és közösségi életünkben, lelkiismereti és jogi szinten is.
Krisztusnak fontos a történelem, és fontos minden egyes személy is.
