A liturgikus élet központjai természetszerűen a székesegyházak lettek, ahol a püspök, a klérus és a szent nép napról napra közösen mutatta be a dicséret áldozatát. A IV. század végére kialakul a közös imának egy nagyjából az egész keresztény világban egységes gyakorlata, amely persze sok helyi sajátosságot is mutatott.
A közös ima a keresztény közösség mindennapi kenyere volt. Ekkoriban még a nyugati egyházban sem volt elterjedt az Eucharisztia napi bemutatása, a szentmise elsősorban az Úr napját jelölte meg: a keresztények ezen ünnepelték a meghalt és feltámadott Úrral való közösségüket. A naponta végzett zsolozsmában viszont az egyház folytatta az apostoli hagyományt, amely szerint Jézus első követői kitartottak a közös imádságban. Noha az imádság hagyományos óráit ez a kor megörökölte elődeitől, a reggeli és esti dicséret volt az a napi két alkalom, amikor a székesegyházban összegyűlt a helyi egyház – az imádság többi órájában a hívő ember egyedül állt meg Isten színe előtt.
A székesegyházi zsolozsma, mivel a hívek tömegeinek részvételével számolt, sok olyan elemet tartalmazott, amelyek ismétlődtek: a zsoltárokat válaszos formában végezték, hogy könnyebbé tegyék az énekbe való bekapcsolódást. Az imaórára kiválasztott zsoltárok a napszaknak feleltek meg. A reggeli dicséretben ezek közül a 62. zsoltár a legjellegzetesebb: Isten, te vagy Istenem, pirkadattól melletted virrasztok, téged szomjaz a lelkem, érted eped a testem; mint aszú föld, mely szomjas és vizetlen (62,2).
A reggeli ima további imája a Gloria (Dicsőség a magasságban Istennek), amely innen került át később a szentmisébe. Az esti imádság nagyon sok helyen a lámpások meggyújtásával, fényszertartással (lucernarium) kezdődött. A naponta visszatérő imádság ekkor a 140. zsoltár volt: Szálljon föl színedhez imádságom, kitárt kezem legyen előtted esti áldozat. Ennek éneklését gyakran tömjénezéssel kísérték.
Fontos eleme volt a székesegyházi zsolozsmának az ének, amely a közös imát segítette. A reggeli és esti dicséretben helyet kaptak a közbenjáró könyörgések: a közösség megemlékezhetett a szükséget szenvedőkről és mindazokról a szándékokról, amelyek az egyház és a város életében fontosak voltak.
Ekkor jelennek meg a székesegyházi zsolozsmában – először keleten, majd a latin egyházban is – a himnuszok: olyan, Biblián kívüli, imádságos, időmértékes, strófikus költemények ezek, amelyek a napszaknak és a liturgikus időnek megfelelő és jól énekelhető szöveggel segítik a közös imát. A nyugati egyházban ennek nagy mestere volt Szent Ambrus, aki Ágoston tanúsága szerint ebben az időben kezdett keleti mintára himnuszokat énekeltetni a néppel, hogy a milánói bazilikát körülzáró ariánus ostrom idején bele ne fásuljon az imába (Vall IX,7).
A székesegyházi zsolozsma tehát csupa olyan elemből állt, amely a minél könnyebb bekapcsolódást segítette. Az alkalomhoz választott szövegek, látványelemek (tömjén, gyertyagyújtás, körmenetek), énekek nemcsak az ész, hanem az érzékek és a szív számára is jól befogadható táplálékot jelentettek, és a helyi közösség szükségleteit is Isten színe elé vitték.
A mai egyházi gyakorlat azt mutatja, hogy a fontos alkalmak megjelölésének majdnem csak egyetlen közösségi formáját ismerjük, ez pedig a szentmise. Az ókori egyház gyakorlata ma arra hívhat bennünket, hogy a zsolozsma ismét váljék egyházközségeink életének szerves részévé, mégpedig olyan imádságos formák között, amelyek hordozzák, táplálják a közös Istenhez fordulást, nem pedig nehezítik azt.
