A szecsői tavaknál

Sok más társaságban is jártam akkoriban, de a szecsői volt az egyetlen, ahol a tavaszi és az őszi vonulás idején biztosan lehetett látni ezeket a szép madarakat. A halászsas nem fészkel Magyarországon, de a vonulás idején, március-áprilisban, illetve augusztus-szeptemberben mindig megjelenik, értelemszerűen elsősorban a halastavak környékén. Halakkal él, ujjpárnáin a hegyes szemölcsök biztosítják, hogy a síkos zsákmány ne csússzon ki a karmai közül.
Amikor a szecsői tavakhoz érkeztem, mindig az eget kémleltem, és rövidesen meg is láttam a magasban keringő halászsast. De előszeretettel üldögéltek ezek a madarak az etetőkarókon is. Nagyszerű látvány volt, amikor halat fogtak. Lebegve, egy helyben szitálva kémlelték a vizet maguk alatt, és ha halat pillantottak meg a felszín közelében, előrenyújtott karmokkal csaptak le rá. Ilyenkor néha félig a vízbe merültek, majd szárnyaikkal habos tajtékot verve emelkedtek fel ismét a levegőbe. A halat mindig fejjel előre tartva repültek a tépőfa, egy öreg, száraz fűzfa felé. Majdnem mindig ezt a helyet választották, onnan mindenfelé elláttak, és kényelmesen elfogyasztották zsákmányukat.
Akkoriban valamennyi tógazdaság állami kezelésben volt. Ha először mentem valahová, megkerestem a gazdaság vezetőjét vagy a halőrt, bemutatkoztam, elmondtam, hogy a madarakat figyelem, és ettől kezdve külön bejelentés nélkül is bármikor odalátogathattam. A halőröktől gyakran kaptam hasznos információkat.
A szecsői tavakra a madarak, gémek, récék, vöcskök, nádi énekesek és a többi állat mellett jellemző volt a sok mocsári teknős is. Egy félig vízbe dőlt fa törzsén szoktak sütkérezni, akár tucatnyian szorosan egymás mellett. Látszólag elmélyülten napoztak, de éberek voltak nagyon. Hiába próbáltam egy fotó erejéig becserkészni őket, soha nem sikerült, mindig idejében a vízbe csusszantak. A tavakat az egyik oldalról egy főleg nyárfákból álló erdő határolta, a laza, homokos talajba a teknősök könnyen eláshatták a tojásaikat. A nyár végén kikelt apró teknősök nem féltek úgy, mint a szüleik, rendszerint vízinövények levelein pihentek a part közelében. Egyszer megfogtam egyet, és vagy tízlépésnyire bevittem az erdőbe, ahonnan a vizet már nem láthatta. Rövid tétovázás után habozás nélkül elindult a tó felé, pontosan tudta vagy inkább érezte, hogy merre kell mennie. Miután a kísérletet néhányszor megismételtem, visszaengedtem a tóba, ahol boldogan elmerült. Sok éve nem jártam már a tápiószecsői halastavaknál. Hallom, hogy be van kerítve, tilos belépni. De a halászsasok, remélem, ugyan­úgy látogatják, mint ötven évvel ezelőtt.