Papírra vetve, szavakba öntve már-már utópisztikus és igen kemény megfogalmazás az, amelyet fentebb olvasunk. Ám legyünk őszinték: életünk gyakorlata nem ezt az elvrendszert tükrözi vissza? Nem találkozunk olykor még hívő közösségekben is azzal a mentalitással, amely szüntelenül „feszegeti a korlátokat”, amely szelektíven olvassa a Szentírást, hogy kikerülje a kényes pontokat, ahol Isten hatalmával vagy rendelkezéseivel kellene találkoznia, s amely úgy tekint az egyházra és annak erkölcsi rendszerére, mintha azt lehetne kívülről, „kellő távolságtartással”, elemei között önkényesen válogatva szemlélni?
Szent Pál valóban ezt írja: „Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság Lelkét nyertétek el, általa kiáltjuk: Abba, Atya!” (Róm 8,15). Ennek a gondolatnak az alapja magának Jézusnak a szavaiban keresendő: „Nem nevezlek többé szolgának benneteket… Barátaimnak mondalak benneteket…” (Jn 15,15). Igen, szabadok vagyunk! Nem szolgái, de barátai Istennek! Csakhogy aki elolvassa az egész evangéliumi szakaszt, az ráébred, hogy Jézus nem valamiféle keresztény anarchiát hirdet meg. Ugyanis a barátság alapvetése meglepően keményen cseng: „Ha megteszitek, amit parancsolok nektek, a barátaim vagytok” (Jn 15,14). Nem szolgák, hanem gyermekek, fiak, barátok vagyunk, azaz szabad lények – mégis parancsol nekünk Jézus? Igen. „Ezt a parancsot adom nektek: szeressétek egymást!” (Jn 15,17)
A szabadság Lelke valójában a szeretet Lelke. A szeretet az a valóság, amely a leginkább szabaddá tesz – s a legmélyebben, egészen életünknek a másikért való feláldozásáig elkötelez bennünket. Nem paradoxon ez, meghamisított szabadság? Éppen ellenkezőleg. Ez a megszabadított szabadság, amely nem rabja a legborzalmasabb köteléknek: az én-nek, önmagunk ösztöneinek, hajlamainak, önzéseinek, önközpontúságainak. A „szabadság = bármit megtehetek” képlet hamis, mert ez azt is jelenti, hogy szabadságomban semmit nem fogok megtenni, ami nincs meg bennem eleve mint vágy, késztetés, ösztönösség. Bezárulás ez, önmagunk körül keringés, a meddő élet teljes biztonsággal működő (és elszegényítő) receptje. A „szabadság = szeretnem kell” képlet ezzel szemben végtelen tágassággal ajándékoz meg: kivezet önmagam börtönéből. Az első variáns arra kényszerít, hogy egy ajtó és ablak nélküli lyukban tengődjem, a második lehetővé teszi, hogy a végtelenség legyen létem mércéje.
Ez persze már emberfeletti emberség, önmagunk fogságából megváltott élet. Saját erőnk kevés ennek az elérésére – kegyelemre szorulunk, amely kiszabadít börtönünkből. „Ahol az Úr Lelke, ott a szabadság” (2Kor 3,17). Ahol az Úr Lelke, ott a megszabadított ember, aki képes szeretni, aki ön-feledt életet él, aki elvesztette önmagát, de a teljességet nyerte el cserébe. Van ennél nagyobb szabadság?
