Az ábrázolásokon Szent Miklós két oldalán gyakran megjelenik Krisztus és az Istenszülő is. Ezek az ikonok a 325-ös niceai egyetemes zsinaton történt csodára utalnak. Itt ugyanis Szent Miklós a vita hevében arcul ütötte az eretnek Áriust, amiért a püspököt megfosztották egyházi méltóságától. Éjjel azonban megjelent nála Krisztus és az Istenszülő. Az Istenanya visszaadta neki az omophoriont, s ezzel visszahelyezte püspöki méltóságába, Krisztus pedig az evangéliumos-könyvet nyújtotta át neki, hogy továbbra is tanítson. (Még a kisméretű fémikonokon is gyakran látjuk ezt a jelenetet.) Ennek a nagy jelentőségű eseménynek a forrását a 860 és 965 között összeállított, úgynevezett Vita compilatában találhatjuk meg.
Szent Miklós orosz földi ábrázolásához speciális jegyek is kapcsolódnak. A XIV. században, amikor a tatárok megtámadták a Moszkvától száz kilométernyire nyugatra fekvő Mozsajszk városát, Szent Miklós megjelent a város fölött. Jobbjában lesújtani készülő, villogó kardot tartott, baljában pedig a város templomát, jelezve, hogy kész megvédeni a várost és a pravoszláv hitet. Az ellenség ijedten menekült el. A hálás mozsajszkiak pedig megfestették ikonját úgy, ahogyan a csodás jelenésben látták. Így alakult ki a Mozsajszki Szent Miklós ikonográfiai típus.
Szent Miklóst az ószertartásúak (szakadárok) körében is igen nagy tisztelet övezte. Hagyományőrző véleményüket képileg is jól kifejezték a fémikonokon. Némely ószertartású ikonon a szent jobbjával nem áldást oszt, középső és mutatóujját nem függőlegesen, hanem vízszintesen tartja. Az ikon készítője ezzel utalt az ószertartásúak kétujjas keresztvetésére.
Az orosz ikonfestészetben néha különös megnevezéssel különböztetnek meg egy-egy Szent Miklós-ábrázolást: létezik az úgynevezett Téli és a Tavaszi Szent Miklós-ikon. A télin a főpapot püspöksüveggel (mitra) jelenítik meg, míg a tavaszin fejfedő nélkül. Egy legenda szerint I. Miklós orosz cár egyszer észrevette, hogy védőszentjét egy ikonon süveg nélkül ábrázolták, s emiatt neheztelését fejezte ki a papságnak. Szent Miklóst mindig szakállal kellett megjeleníteni a képeken. Ez utalt ugyanis idős korára és bölcsességére.
Éppen Szent Miklós szakállához kapcsolódik egy különös történet. Az 1848–49-es szabadságharc idején nagyobb számú orosz fémikon került Magyarországra. Ekkor sok orosz katona harcolt itt a magyar szabadság ellen, s közülük többen is hordtak maguknál védelmezőként kisméretű fémikont. Karacs Teréz írónő (1808–1892) naplójából tudjuk, hogy 1849-ben, Miskolcon a halott orosz katonák mellén több esetben Kossuth Lajos medalion-arcképét találták meg. Mindenkit meglepett, s nem értették, hogy az ellenséges katonák miért éppen a másik oldal vezérének képét viselték magukon. E különös esetre akkor kaptak magyarázatot, amikor megtudták, hogy Kossuth kisméretű arcképét az északi magyar városokban kereskedők árulták. A szakállas Kossuthot az orosz katonák valószínűleg Szent Miklósnak nézték, s többen is megvásárolták a kis képecskét, hogy a szent védelme alatt folytassák a harcot a magyarok ellen. Itt érdemes megjegyezni, hogy az egyszerű orosz hívő nagy buzgalmában gyakran kőporral dörzsölve tisztította fémikonját, olyannyira erősen, hogy a rézdombormű felülete a felismerhetetlenségig megváltozott. A hívők sokszor nem is tudták, hogy melyik szentet ábrázolja az ikon, s csak egy rézlap előtt imádkoztak. Az orosz egyház is tiltakozott az ilyenfajta „ájtatosság” ellen.
Oroszországban a fára festett Szent Miklós-ikonokra gyakran helyeztek ezüstből, aranyozott rézből és rézből készült ikonborítókat. Ennek teológiai jelentősége abban rejlik, hogy az ikonborítók nemes csillogásukkal az isteni fényt érzékeltették, s egyúttal az ábrázolás térés időfelettiségét hangsúlyozták.
Láthattuk, milyen népszerű szent volt, s milyen nagy tiszteletnek örvendett az orosz nép körében Szent Miklós. E tiszteletet az ikonok megkapó finomsággal és sokféle módon juttatták kifejezésre. Talán ezzel is sikerül megcáfolnunk azt a – sajnos igen meggyökeresedett – véleményt, amely szerint az ikonok igencsak egyformák.
a szerző művészettörténész
