Gilliam, az egykori Monty Python csoport tagja azon rendezők közé tartozik, akiknek gyakorlatilag valamennyi filmjét érdemes megnézni. Kiemelkedik közülük az 1985-ös Brazil, A halászkirály legendája (1991), a 12 majom (1995) és a Doctor Parnassus és a képzelet birodalma (2009). Legfőbb jellemzője az egyedi, szürrealisztikus látványvilág, mely igen jól kiegészíti a hollywoodi filmeknél megszokotthoz képest mélyebb mondanivalót. Egy interjúban meg is jegyezte, hogy a filmipar fellegvárában nem nagyon tudják őt hova tenni, alkotásait pedig úgy jellemezte, hogy azok a művészi és a kommersz filmek között valahol félúton helyezkednek el. Bizonyosan a Zéró teorémát is ilyennek szánta.
Qohen Leth (Christoph Waltz) – valamikor a jövőben – számítógépen dolgozik, hogy mit, az nem teljesen világos. Enyhén szólva sem érzi magát jól ebben a világban. Ezt jelzi az is, hogy mindig többes számban beszél magáról; lakását – egy rendeltetését vesztett templomot – nem szívesen hagyja el; gyakran álmodik valamiféle örvénylő fekete lyukról; nem beszélve arról, hogy állandóan egy telefonhívást vár, mely reményei szerint közli majd vele, hogy minek is van a világon. Egy nap főnöke (Matt Damon) rábízza a már említett zéró teoréma bizonyítását. Közben feltűnik a főnök fia (Lucas Hedges), aki segítségére van ebben, és természetesen a nő (Mélanie Thierry), akinek szintén inspirálnia kellene Qohent a munkában.
Nem véletlen, hogy sokaknak a Brazil című film és főszereplője, Sam Lowrey jutott az eszébe, miután megnézték a Zéró teorémát. Utópisztikus környezet, ahol a főhős nem találja a helyét, ennek ellenére látszólag bevonják a dolgok irányításába, mindebben pedig fontos szerepe lesz egy nőnek is. Ez a film is látlelet korunk magányos emberének kétségbeesett próbálkozásáról, hogy megtalálja létezésének célját, amúgy gilliamesen, vagyis a mű közelebb van a filozófiához, mint a drámához. A kiüresedett világ képi ábrázolása itt is erőteljes, bár a Qohen szállásán még meglévő korpusz, melynek feje helyén egy kamera van – ezen keresztül figyeli a főnök Qohen minden mozdulatát – már túlzás.
Sok minden megváltozott 1985 óta, mi is, a világ is. Az irányvesztés csak nőtt, ezért is lehet Qohen Leth zavarodottabb, mint annak idején Sam Lowrey. Utóbbi még az álmok világából nyert inspirációt, Qohen már csak a virtuális térben érzi jól magát. Sam még hitte, hogy a szeretett nő megtalálása után megváltoztatható a világ is, Qohen saját fantáziájába menekül, és ott is marad.
De Gilliam és a filmjei is változtak. A Zéró teoréma annyira kiábrándult lett, hogy miközben nézzük, már-már unottan jegyezzük meg: jó-jó, tudjuk, lépjünk tovább, mert sehonnan elindulva sehova nem lehet eljutni. Talán ezért is érzem úgy, hogy nem lett olyan átütő ez a film, mint az előzőek bármelyike.
Nem jó témának a semmi.
