Kell-e firtatni a múlt hibáit, tévedéseit? Hiszen jól megvagyunk ezek nélkül is, megvan a mának a maga baja. Közben tudjuk, lehetnek olyan múltbéli történeteink, amelyek akadályoznak bennünket a jelenben. Előfordulhat, hogy nem is tudatos szinten van ez így, nem is közvetlen ok-okozati összefüggésről van szó, s mégis. Ezért ritkán fordul elő, hogy az embernek kifejezetten jólesik bepillantania a múlt vélt vagy valós, elrendezett vagy el nem rendezett szálai közé. Önszántunkból legtöbbször nem is teszünk ilyet, legfeljebb akkor, ha valami miatt ráébredünk: muszáj volna. Az élet azonban hozhat olyan fordulatokat, amikor elkerülhetetlenül szembe kell néznünk korábbi nehéz, de fontos dolgainkkal, és ez egy nagyobb jónak nyithat utat.
Lee (Casey Affleck) közönyösen éli visszafogott mindennapjait, s magatartása valami mély sebzettségről árulkodik. Ebbe a kényszerektől mentes, rezignált elvonultságba rondít bele bátyjának halálhíre. Útnak indul hát a jóravaló öcs, fel északra, s egyedüli közvetlen hozzátartozóként teszi a dolgát. Arra azonban nem számít, hogy az ilyenkor szokásos intéznivalók mellé még kamaszodó unokaöccse gondja is a nyakába szakad. Patrick (Lucas Hedges) a szeme láttára cseperedett fel, nagybácsiként Lee egykor jó kapcsolatot ápolt vele. Ez akár remek alap is lehetne ahhoz, hogy megtalálják a közös hangot, ám láthatóan az erős érzelmi kötődés adja a helyzet nehézségét is. Mindezt a folyamatosan visszatérő emlékképekből értjük meg, ahogyan még sok mást is a Chandler család életéből. A kisvárosi sztoriban apránként kibomlik Lee személyes története, és megtudhatjuk, milyen traumák, feldolgozhatatlannak látszó terhek húzzák a tarisznyáját. Ő hallani sem akar ezekről, s nézőként ebben egyre inkább együtt is tudunk érezni vele, de az élet nem engedi kitérni a múltja elől. Vannak, akik azt mondják, az ember életfeladata éppen az, amit, ha a sors nem sodorna elé, magától nem választana. Hogyan lehet így továbbmenni egy régi utcán, egy régi városban? Lee lassanként kénytelen-kelletlen szembenéz mindennel, hogy megpróbálhassa elengedni, ami nehéz, ami még most is fáj, változtatni azonban már nem lehet rajta.
A film ezek alapján nem tűnik egy könnyed darabnak, ám nézni, végigélni felszabadító moziélmény. Köszönhető ez a szenzációs dramaturgiának, a kidolgozott karaktereknek és a rendezésnek, hiszen maga a történet egy dióhéjban elfér. A hihetetlenül feszes és letisztult szerkezetű filmben egyszerre haladunk a múltban és a jelenben. Nem is mindig az hat, hogy mit tudunk meg szereplőinkről – bár ez sem elhanyagolható –, hanem az, hogyan, milyen képekkel és milyen ritmusban. A formanyelvi bravúr abban áll, hogy a tempó pontosan és gyorsan vált oda-vissza a sűrítés és egy-egy helyzet különösen aprólékos kibontása között. Kenneth Lonergan rendező kiválóan ellenpontozza a múlt és a jelen nehéz pillanatait, így oldva a drámai jelenetek olykor könyörtelen feszültségét. A humor mellett az idősíkok váltását is jól kezeli a rendező-forgatókönyvíró, aki eddig inkább filmek írásával foglalkozott (például New York bandái; Csak egy kis pánik), ám most amolyan elegáns hitchcocki gesztussal maga is feltűnik a vásznon. A mozit öröm végigülni a manír nélküli, bravúros színészi alakításokért is, melyeket a keresetlen emberi dialógusok segítenek. Több feszült pillanatban megkönnyebbülést hoz, hogy a szereplők köntörfalazás helyett egyszerűen és tisztán kimondják, miről is van szó valójában. A szinte valószerűtlennek tűnő kulcsjelenetben, a babakocsival sétáló Randi (Michelle Williams) és Lee véletlen találkozásakor az az érzésünk támadhat, hogy a színészek improvizálnak. Talán ezért lesz a vásznon is életszerű és hihető a szituáció. Egy ilyen helyzetet nem lehet kitalálni, és megírni teljesen lehetetlen. Casey Affleck a filmben nyújtott, valóban kimagasló színészi munkáját már mintegy ötven díjjal (többek között Golden Globe, BAFTA) is elismerték, de hogy a sokak által jósolt Oscart is megkapja-e, azt lapzártánkkor még nem lehet tudni.
Lee a múlt és a jelen találkozásában kettős gyászfolyamatot él át kitartó méltósággal, miközben lelkében oldódik a feltolult emlékek forgataga. Szerencsére a giccses, kommersz végkifejletet nem erőltették rá a történetre, így egy, a realitás talaján maradó, hihető, és mégis elemelő zárlata lett a filmnek.
Hogy az esetleg túlzónak ható szavak mellett a jelen írás is a valóság talaján mozogjon, nézzük a gyengébb pontokat is. Különös, de a rendező visszafogottsága, érzékenysége helyenként nem olyan kifinomult, mint főszereplőjéé. Néhány képi hatáselemmel nem tud mértéktartóan bánni, s olykor a jól megkomponált zenei háttér tekintetében is túlzásba esik, pedig a megszólaló klasszikusoknak már pusztán néhány taktusa is elegendő lett volna a könnycsatornák átöblítéséhez. Ez talán csak nekünk, európai nézőknek feltűnő, mindenesetre jó, hogy e kisebb aránytalanságok sem tudják megakasztani a film lendületét.
A régi város az a film, amely felett nem tér napirendre a moziból kilépő néző. Egyszerű és mégis sodró drámaisága biztos, hogy mindenkit megérint, annyira emberi és őszinte. Elképzelhető, hogy életünket, vonásainkat formáló sebeinkből lehetséges a teljes gyógyulás, de van, hogy ez lehetetlen. A megbékélésre, az engesztelődésre azonban mindig van mód, még ha nem is könnyű. A sebzettséggel együtt élni sem kis feladat, de ha sikerül, ugyanúgy nyitva állhat előttünk a boldog és termékeny élet lehetősége.
