Jézust nyilvános működése kezdetén az Atya felkente „Szentlélekkel és hatalommal” küldetésének teljesítéséhez. Hasonló „felkenés” történik a papszentelésben. Feltámadása után Jézus úgy küldte apostolait, ahogy őt küldte az Atya (Jn 20,21). A Szentírás konkrétan is megfogalmazza, hogy „a tizenkettő” küldetést kapott az evangélium hirdetésére és a keresztelésre (Mt 28,19). Jézustól gyógyító és bűnbocsátó hatalmat is kaptak (Jn 20,22), és rájuk bízza az Úr az Eucharisztia megünneplését (Lk 22,19).
A papok a szentelés és a püspöktől kapott küldetés révén Krisztusnak, a tanítónak, a papnak és a pásztornak szolgálatára vannak rendelve, az ő hatalmában és küldetésében részesednek, hogy az evangéliumot mindenütt hirdessék, a szentségeket kiszolgáltassák és a Krisztusban hívőket kormányozzák. „Aki titeket hallgat, engem hallgat” (Lk 10,16) – ezzel a kijelentéssel maga Jézus is utal erre. A pap egész méltósága és hatalma ebből a küldetésből fakad. A II. vatikáni zsinat szemléletmódja szerint elsősorban nem hatalomról van szó, hanem a Megváltó hármas tisztségében (próféta, pap, király) való részesedésről. Ez a Krisztustól származó lelki hatalom a küldetés véghezvitelére képesíti az egyházi rend szentségében részesülőket. Pál apostol is utal erre: „Nem mintha magunktól képesek volnánk valamit is kigondolni, mintegy saját erőnkből, hiszen alkalmasságunk Istentől való. Ő tett arra alkalmassá, hogy az Újszövetség szolgái legyünk, ne a betűé, hanem a Léleké” (2Kor 3,5). „Krisztus követségében járunk, maga Isten int benneteket általunk” (2Kor 5,20), írja Szent Pál apostol, mintegy meghatározva a papi hatalom és méltóság jelentését. Sienai Szent Katalin szerint a papokban „az alázatos és szeplőtelen Bárány vérének” szolgáit kell látni (Dial. 110), anélkül, hogy fennakadnánk emberi gyöngeségeiken. A papok is az egyház tagjai, tévedhetnek, de ennek ellenére is az Úr felkentjei, akiknek az a feladatuk, hogy hirdessék az evangéliumot, végezzék az istentiszteletet, és a rájuk bízott nyáj szerető pásztorai legyenek (Jn 10,11). Az egyházi közösség azokat választja ki erre a feladatra, akikről úgy véli, hogy megvan bennük ez a lelkület. Krisztus példáját jelenítik meg ők a közösségben, aki „nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak, és adja az életét, váltságul sokakért” (Mt 20,28). Isten népének lelki megújulása érdekében az egyház papjainak is meg kell újulniuk a hitben és a hivatástudatban. Fontos, hogy ne feledjék, mik lettek Isten kegyelméből. Suenens belga bíboros, a zsinat utáni idők egyik kiemelkedő személyisége egy alkalommal ezt mondta papjainak: „Evangelizációnk hitelességének és eredményességének hiánya abból adódik, hogy nem tudjuk, mik vagyunk Isten kegyelméből.” Veres Péter, az egyszerű parasztemberből lett népi író emlékeztetőül az íróasztala fölé kifüggesztette az alábbi gondolatot: „Nem vagy okos és bölcs ember, hanem aljas áruló, ha elfelejtkeztél róla, hogy ki vagy, és mi a kötelességed.” A papnak sem csak szentelése napján, hanem később is, újra meg újra emlékeztetnie kell önmagát, hogy ki lett az imádság és a kézrátétel által, és mivégett részesült az egyházi rend szentségében. Az eltörölhetetlen jegy valósága sajátos papi identitásunkra emlékeztet bennünket; arra, hogy kik és mik vagyunk. A pap „egy ember az örökkévalóságnak”, hiszen a szentelés egyszer s mindenkorra lefoglalja őt Krisztus és az egyház szolgálatára. Ez a lefoglaltság végleges és visszavonhatatlan. De nemcsak azt kell néznünk, hogy mivé lettek azok, akik felszentelődtek, hanem azt is, hogy mi a papszentelés célja. A pap a szenteléskor megkapja a stólát, a papi hatalom és szolgálat jelképét, ami bizonyos jogokat is jelent, de elsősorban kötelességet a Krisztustól kapott küldetés teljesítésére. A szentelési kegyelem hatása akkor marad élő és eleven, ha a pap teljesen azonosul Izaiás próféta kijelentésével: „Az Úr Lelke rajtam, és ő elküldött engem.”(Lk 61,1)
(Folytatjuk.)
