„A nyomor mindent szétmar”

– A csepeli ügy sokakat megijesztett – mondja Vecsei Miklós, a szeretetszolgálat alelnöke. – Még mindig, egy hónap után is szinte alig van róla komolyan vehető információ. Azt mindenképpen le kell szögezni, hogy általában a hajléktalan emberek inkább válnak áldozatokká, mint elkövetőkké.

És azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy a „hajléktalan” nem egynemű fogalom: sokféle hajléktalanság van. Egész más például egy erdőben vagy zöldterületen élő ember helyzete, mint egy szétesett, magányos aluljárólakóé, egy válás következtében otthonát veszített emberé vagy egy állami gondozotté. Általában „a hajléktalanokról” tehát nincs értelme beszélni, ítéletet mondani.

Nemrég végigvettük a munkatársaimmal, hogy milyen szempontból jobb mondjuk a Nyugati-aluljáróban, mint egy nyomortelepen élni. Arra jutottunk, hogy minden szempontból, kivéve az intimitást. Az aluljáróban van világítás, télen is meleg a levegő, és ha egy poharat kitesz az ember, még egy kis pénz is kerül belé időnként. A közelben elérhető a vécé, az orvosi ellátás, az ingyenkonyha, a nappali melegedő, sőt még mosásra is lehetőség nyílik. A Budapest környéki erdőben felvert sátor a főváros által nyújtott előnyök mellé még az intimitást is biztosítja, a gazdag fővárosi kukák mellett ezért is jelenthet vonzó alternatívát egy vidékről érkező nyomorgó ember számára. Szándékosan használom a nyomorgó szót, mert fontosnak tartom, hogy a keresztény szellemiségű olvasók tisztában legyenek egy fontos igazsággal: a nyomor egészen más, mint a szegénység. A nyomor a legáthidalhatatlanabb szakadékot jelenti két ember között, míg az, amit egykor tisztes szegénységnek neveztek, összekötötte a társadalmat, egymásra figyeléssel, hittel és jövőképpel járt együtt. A nyomorgó ember számára viszont nincsen holnap: a nyomor mindent szétmar. Elgondolkodtató adat, hogy a hajléktalan emberek huszonöt százaléka mára a cigányság soraiból kerül ki. Vagyis a nyomor annyira felerősödött, hogy már a legerősebb közösségek is szétestek a hatására. Ennek alapján nyilvánvaló, hogy munkánk jelentős részének a közösségek helyreállítására kell irányulnia.

A bedőlő hitelek, lakásvesztési ügyek mögött sok esetben az a kérdés húzódik meg, hogy mi történik a családdal. Amikor apa-, anya- és gyerekszerepek mennek tönkre, végül már szinte mindegy, megmarad-e a lakás. Ezért a családok megmentése a legelső, legfontosabb feladat.
 
Ki a hajléktalan ember? Meggondolatlan válasz, hogy „akinek nincs hol laknia”. A hajléktalanság gyökere mindig kapcsolati probléma. Talán jobb definíció, hogy az az ember válhat hajléktalanná, akit senki sem szeret igazán, és akinek nincs kit szeretnie. Akinek már nincsenek céljai, mert nincs, akiről gondoskodhatna. Jellemző ebből a szempontból, hogy általában azokból lesz hajléktalan ember, akik válás után gyerek nélkül maradnak.

A szociális szakmában gyakran keltettek felháborodást Tarlós István szavai, sokszor én is másképpen fogalmaznék a helyében. De azt is látni kell, hogy míg a szavak szintjén nem barátságos, maximálisan partner a hajléktalanságból kivezető utak és az ezekhez szükséges források keresésében, az érintettek munkához juttatásában, például fővárosi cégek bevonásával. Fellépése ahhoz is hozzá fog járulni, hogy kevesebb halmozottan hátrányos helyzetű, súlyos beteg ember éljen Budapest utcáin elhagyottan, mivel az új rendszerben az ő szálláshoz, ellátáshoz, ápoláshoz juttatásuk vált a legfontosabb, leggyorsabban megoldandó feladattá – mondja Vecsei Miklós.

 

Aknai Zoltán, a Menhely Alapítvány igazgatója szerint a hajléktalanellátással kapcsolatos budapesti változások eredendő oka a fővárosi önkormányzat takarékoskodási szándéka volt. Emiatt mondták fel a korábbi, számos szervezettel való megállapodásokat, s kötöttek végül szerződést a Magyar Máltai Szeretetszolgálattal és a Menhely Alapítvánnyal. Másik okként – amely végső soron szintén a takarékoskodásra vezethető vissza — az önkormányzat szociális ügyekkel foglalkozó apparátusának leépítése jelölhető meg, amely miatt az a nagy adminisztrációs teherrel már nem lenne képes megbirkózni. Ezért volt szükség az adminisztrációnak a szeretetszolgálathoz és a Menhely Alapítványhoz való „kiszervezésére”.

Kezdetben nem volt világos, hogy a régi elvetésén túl van-e az önkormányzatnak más elképzelése is. Szerencsére a hajléktalanügyek két nagy tekintélyű szakértőjének, Győri Péternek, a Menhely Alapítvány kuratóriumi elnökének és Vecsei Miklósnak, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnökének sikerült hatékonyan fellépnie a rászorulók érdekében. Bizonyos értelemben versenyt futottak az idővel, hiszen Tarlós István már azelőtt meghirdette a belvárosi aluljárók „megtisztításának” programját, hogy az ott élő hajléktalanok elhelyezésének lehetőségeit kimunkálták és ehhez forrást biztosítottak volna. A „mentőakció” azonban sikeres volt: száztizennyolc hajléktalan közül nyolcvanat sikerült szálláshoz juttatni – más kérdés, hogy nem tudni pontosan, hányan „pöröghettek ki” a rendszerből azóta.

A budapesti hajléktalanok ellátására a szakma erőfeszítéseinek hatására végül nagyjából ugyanannyi pénz maradt, mint korábban. Ami változott: máshová került a feladatok hangsúlya. Egyrészt mostantól előnyt élvez a közterületen élő hajléktalanok szálláshoz juttatása, másrészt a viszonyok átláthatóbbá váltak azáltal, hogy csupán két szervezettel szerződik a főváros, amelyek vállalták a feladatok és a hozzájuk rendelt források elosztását, a további segítőszervezetekkel való szerződések megkötését és az ellenőrzést. A helyzet azáltal is nyugvópontra jutott, hogy a szociális munkások most már a főváros cégeivel, a közterület-felügyelettel és a közterület-fenntartókkal szoros együttműködésben dolgozhatnak: először náluk csörög a telefon, ha utcán élő emberrel találkoznak a fővárosi munkatársak, így módjuk van szakmai megoldást keresni minden nehéz sorsú ember számára, elébe menni az esetleges rendőri retorziónak.

A hajléktalansággal kapcsolatos helyzet hosszú távú javulása csak akkor várható, ha erősebb hangsúly kerül a megelőzésre, ha a lakásvesztés réme által fenyegetett családok érdemi segítséget kapnak. Fontos lenne az is, hogy a közterületen élő súlyos beteg embereket befogadó intézmények létesüljenek, mert manapság az a jellemző, hogy senki sem igazán vállalja, érzi feladatának a velük való foglalkozást. A harmadik, hosszú távon változáshoz vezető feltétel pedig az volna, ha a munkaképes vagy munkaképessé tehető hajléktalanokat a munka világába visszavezető programokba vonnák be, védett munkahelyeket hoznának létre számukra. A hajléktalanszállások komfortosságát növelni kellene, ahogy a támogatott lakhatás lehetőségeinek bővítésére és érdemivé tételére is szükség lenne, például szociális bérlakások hálózatának létrehozásával. De ez mind-mind sok-sok pénz – sóhajt Aknai Zoltán.