Évszázadokon és kilométerek ezrein keresztül vándorolhat, míg elér ahhoz, aki éppen olvassa. Gondoljunk bele, milyen leírhatatlan élmény olvasni az egyiptomi költeményeket, az Enkidu-eposzt vagy a Védákat, s évezredekkel ezelőtt élt emberek gondolataival, érzéseivel, félelmeivel és vágyaival, álmaival és valóságával találkozni. Az írás híd, amely összeköt, amely közösséget teremt az író és az olvasó között, még akkor is, ha időben és térben igen messze vannak egymástól.
Ám az írásban még ennél is több valósul meg. Umberto Eco, a kiváló olasz filozófus pályája kezdetén írt egy könyvet, amelynek címe A nyitott mű. Ebben felvázolja azt az adottságot, amely minden alkotást (legyen bár írásos, képzőművészeti vagy zenei) végtelenül nyitottá tesz. Miről is van szó? Az írás, a mű nem olyan, mint a KRESZ-tábla. Ha látom a „mackósajtot” az utcasarkon, tudom, hogy elsőbbséget kell adnom a keresztező úton haladónak. A tábla mindig ezt és csak ezt jelenti. Ám a műalkotás egészen máshogyan működik. A mű írója hordozott magában valamit – gondolatot, érzést, élményt –, s ezt igyekezett több-kevesebb sikerrel formába önteni az alkotásában. Az, aki (akár nemzedékekkel később vagy kultúrák tucatnyi határán túl) találkozik e művel, szintén átélt, megtapasztalt megannyi mindent, s egészen egyedi, csak rá jellemző módon érez és gondolkodik. Amikor egy alkotást olvas (szemlél, hallgat), valójában az ő személyessége, megismételhetetlen belső világa találkozik az alkotóéval, s ebből születik meg egy egyszeri és sajátos értelmezés, amely hozzáadódhat az eredeti műhöz, s az már így halad tovább a maga zarándokútján téren és időn át. Számos módon lehet vizsgálni, hogyan élt és él egy irodalmi alkotás az adott történelmi szövegkörnyezetben, hogyan változik, gyarapodik vagy éppen fogyatkozik a jelentése, üzenete. Az írás soha nem lezárt valóság, mindig nyitott, együtt él a korokkal, változik az emberekkel.
Az evangelizálás során Írást hirdetünk, amely azonban soha nem pusztán írás, hanem az Isten élő és éltető szava. Az emberi szent író s a mai olvasó mellett egy harmadik személy is belép a „nyitott Bibliának” ebbe az izgalmas folyamatába, mégpedig maga Isten. A II. vatikáni zsinat ilyen módon fejezte ki azt a mélységes dinamikát, amely a Szentírásban és a tőle elválaszthatatlan hagyományban rejtezik: „Az egyház a századok folyamán állandóan az isteni igazság teljessége felé tart, míg csak be nem teljesednek benne Isten igéi. (…) Isten, aki egykor szólt, szünet nélkül beszélget szeretett Fiának menyasszonyával, és a Szentlélek, aki által az egyházban és az egyház által a világban fölhangzik az evangélium élő szava, elvezeti a hívőket a teljes igazságra, és az ő műve, hogy Krisztus igéje elevenen él bennük” (Dei verbum, 8.). Az evangelizáció alapja nem más, mint egy beszélgetés Isten és köztünk, amely által megíródik az „ötödik evangélium”: a mi hitből fakadó életünk.
